7. rész (Nolan szemszöge)

Erősen szuggeráltam a papírt előttem. Egy táblázat volt az, benne a beosztásommal az építkezésen. Nem volt időm kitölteni normálisan, mivel egy srácból kellett majdnem kitaposnom a vallomást. A tetőn eléggé meggyőző voltam.
Szóval a jövő heti ideális beosztásomra nem volt időm. Ezért kiültem egy padra, hogy megírjam. Közben a központban levő munkaidőmre is figyeltem, hogy ne ütközzön. Gondterhelten sóhajtottam. Valakinek a kistestvéreimre is vigyázni kell eközben. Elővettem a mobilomat és nyakamat behúzva tárcsáztam Chloét.
Tudtam, hogy nem fog örülni a kérésemnek.
- Mit tehetek érted, parancsnok? - szólt bele a zöld, raszta hajú nő.
Szinte láttam magam előtt a válaszom hatására előidéződő reakciót.
- Vigyázni kéne a...
Be sem tudtam fejezni a mondatot, úgy jött a válasz.
- Nem. Nem, nem és nem! - mondta határozottan.
- De miért? - kérdeztem elkeseredetten.
- Mert igaz, hogy a parancsnokom vagy, de én itt a központban vagyok gyerekvigyázó. Nem vagyok hivatásos bébiszitter, nekem is van munkaidőm és magánéletem.
- Valamit csináltak a hajaddal, mi? - kérdeztem gyanakodva.
Chloé nem egy ideges, temperamentumos személyiség. Csak akkor ilyen, ha valami történik a hajával. Nagyon érzékeny rá.
- Megtéptek, Nolan. Megtéptek! - morgott. - Ezt nem bocsátom meg egyhamar!
Ezzel letette. Sóhajtottam. Remek. 

Akkor felírhatom magamnak, hogy ajándékot kell vennem Chloénak. Lapozzunk. Az összes tiszt, akiket a gyerekek szerettek is, elfoglaltak voltak. Chloé volt az utolsó reményem. Honnan akasztok le ilyen gyorsan egy aranyos bébiszittert?
Tehetetlenül nézelődtem, hátha ott lesz a válasz az orrom előtt. És aztán tényleg megjelent az orrom előtt. Annabelle személyében láttam meg a lehetőséget. Egy kisfiúval beszélgetett a kerítésen át. Koncentráltam, hogy halljam őket.

- Hány éves is vagy, Mark? - mosolygott a lány.

- 5, nemsokára megyek iskolába - mondta a kisfiú.

Csupa mosoly, csupa élet kisfiú volt. Kipirult arcáról lerítt, hogy boldog. 

- És így tudod, hogy ki vagyok? - kuncogott Annabelle. 

- Igen! Te vagy a király első... - mondta volna, de a lány befogta a kicsi száját.

A király? Milyen király? Így gondolkodtam, közben néztem őket. Már nem hallgatóztam. Eggyel több ok, hogy megkörnyékezzem, legyen ő a bébiszitter. Túlságosan is titokzatos. Én pedig imádom a rejtélyeket. 

A tekintetem közben a kerítésen túli szőke lányra esett. Már ő is beszélt.
- Akkor öt órakor szülői, édes lányom? -kuncogott.
Annabelle szúrósan nézett rá.
- Igen... De ne így gyere.

Homlokráncolva néztem őket, de nem sokáig. Szülői? Szóval ő fogja eljátszani az anyukát? Arra befizetnék. Egy hatalmas tenyér csattant a hátamon. Majd Raphael ült le mellém.

- Gratula, lángész - mondtam rásandítva. - Már tudják, hogy jóban vagyunk.

- Vérig sértesz, parancsnok - vigyorgott. - Te is észrevetted körülötte az energiaáramlást, igaz?

- Ja, feltűnt - mondtam. - De a barátnője és még a kicsi is kész hősugárzók.

- Barátnője? - nézett az irányukba.

Megeresztett egy füttyöt.

- Ilyet nem minden sarkon találni. Csinos lány - mosolyodott el lassan.
A szőke lány bőrdzsekit meg tapadós nadrágot viselt. Haspólója alig ért le a mellei alá, hasán, a köldök körül tetoválás volt ami kereszt alakban volt. Fején napszemüveg helyezkedett el. Igazi démonnak tűnt. Ő volt az a tipikus lány, aki eldönti, hogy bemászhatsz-e mellé az ágyba vagy nem.

- Ne lovalld bele magad. A közelébe sem fog engedni - mondtam őszintén.

- Hmmm, ennek kihívás szaga van.

- Nem, Fifi, ez nem kihívás! - szólaltam fel, önkéntelenül is a becenevét használva.

A szőke lány ránk nézett, mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk. Megint hallgatóztam.
Felvillantak a szemei. Vörösek voltak.
Valamit motyogott Annabellenek.
-Vigyázz velük, Felség - hallottam.

Kuncogni kezdtem. Mellettem Fifi is. 

- Elég feltűnőek, nem? - kérdezte mellettem Fifi.

- Az már tuti - mondtam. - Szerinted apád tud róla?

- Hmmmm, nem hiszem. De még ne jelentsük őket. Mit is mondtál, szimpi neked Annabelle? - kérdezte vigyorogva.

- Ne olvass a fejemben - sziszegtem. - Meg amúgy is, menj órát tartani!

- Ünneprontó - morogta a tisztem. - Amúgy én eddig kettőt fülön csíptem. Én állok nyerésre, parancsnok.

Szitkozódva álltam fel. Tudtam, hogy ez mit jelent. 

- Jó, megyek. De előbb beszélek Annabelle kisasszonnyal - mondtam arisztokratásan.

Fifi nevetésétől kísérve mentem a lány felé. Nem érdekelt, hogy ott van a barátnője is. 

- Szia, Annabelle, beszélhetnénk egy kicsit? - kérdeztem kedvesen.
- Mi nem is zavarunk tovább - mondta a szőke egyből. - Sziasztok - integetett a kicsivel.
Elmentek.
-Miben segíthetek? - fordult felém Annabelle.

- Igazából szívességet kérnék tőled - kezdtem puhán. - Láttam az előbb, hogy jól kijössz a kisgyerekkel és gondoltam, hogy te lehetnél az én őrangyalom. Van két kistestvérem, akikre vigyázni kellene a héten, mert dolgozni fogok. Csak 4-5 óráról van szó. És megfizetem - mondtam a dolgot.

Minek köntörfalazni? Így van.
Gondolkodó fejet vágott.
- Mettől meddig kéne ott lennem? - kérdezte.

- A sulinak vége van kettőkor, akkor kb 3-tól fél 7-ig - mondtam. - És ne kérdezd, hogy miért egy tök ismeretlenre bízom a gyerekeket. De ez most vészhelyzet. Csak erről a hétről van szó. Aztán szerzek mást.
- ...Akkor benne vagyok - felelte egy kis gondolkodás után.

- Tényleg? - csodálkoztam. - Hát.... akkor köszönöm.

Még a saját fülemnek is hadoválásnak tűnt a mondandóm. Nagy szemekkel néztem rá. Mi lehet a célja a... Felségnek?
- Szeretem a gyerekeket - mosolygott szégyenlősen.

Tényleg csak ennyi lenne? Hogy szereti a gyerekeket?

- Az jó. Én is - mondtam mosolyogva.

Elővettem egy papírt, meg egy tollat. Lefirkantottam a címet. 

- Ide kéne jönnöd. Az órabért majd megbeszéljük.
- Ez kedves, de nem kérek pénzt, van nekem elég - vette el a papírt mosolyogva.

- Egy kedves csaj, aki nem kér a pénzemből és szereti a gyerekeket? Nem mellesleg így néz ki? - elkezdtem forgolódni. - Hol a kandikamera?
Ő is körbe nézett.
Nem nagyon vette a lapot, hogy ez poén lett volna. Ez egy negatív pont, de ettől csak megkönnyebbülten sóhajtottam. Túl tökéletes lett volna.
- Nekem mennem kell órára - mondta vállat vonva, ahogy felkelt.
- Rendben. És még egyszer köszönöm, hogy kisegítesz - mosolyogtam rá.

Felkeltem. Kinyújtóztattam magamat. 

- Én pedig megyek dolgozni.
Annabelle elment. Néztem utána egy darabig. Komolyan, mint a giccses romantikus filmekben. Csak én nem arra gondoltam, hogy ő a legszebb lány a világon. Hanem valami olyasmi volt, hogy 'nagyon fogom élvezni, ahogy kicsalom belőled a titkaid' . Ennyit a romantikáról. Bár nagyon izgat az Annabelle nevű rejtély, így valószínűleg sokat fogok vele foglalkozni. Enyhe mosollyal vettem az irányt a kiszemelt áldozat felé, aki egy srác volt és nem mellesleg nem tanulva barátja hibájából a tetőre ment fel.
Feltűnés nélkül követtem. Bár ez az én testalkatommal elég nehézkes volt, de megoldottam. Óvatosan mentem fel a meredek lépcsőn és egy halk kattanással nyitottam ki a súlyos fémajtót. A fiú ijedten kapta hátra a fejét. A korláton állt. Csak sejtettem, hogy mire készülhet.
- Belőlem nem szedsz ki semmit - sziszegte a srác, bár a hangja remegett és ha jól láttam, a szemeiben könnyek csillogtak.
- Nyugi. Te csicseregsz, én pedig nem bántalak - mondtam nyugodt hangon, ahogy lassan egyet előrébb léptem.
Fel is emeltem a kezeimet, hogy lássa, nincs nálam semmi, amivel ártani tudnék neki.
- Hazudsz! - lélegzett szaggatottan. - A magadfajták hazudnak!
- Ez azért elég erős vád, ha úgy vesszük, hogy nem is ismersz - húztam féloldalas mosolyra a számat.
Lepillantott a mélységre. Aztán elrugaszkodott.
Én pedig átlendülve a korláton utána ugrottam. A levegő az arcomba vágott, ahogy elkaptam a grabancát. Pontosabban a hátizsákja pántját. Másik karommal a korlátba kapaszkodtam, ami kicsit meghajolt a szorításomban. Lengedeztünk, akár egy szélcsengő. Háromemeletnyi mélység volt alattunk és csupán egy vékony fémkorlát tartott minket.
Izmaimat megfeszítve lendültem. A sokkolt srác elájult. Így még nehezebb volt. A holtsúly pedig gyorsan kicsúszik a pántokból. Egy kisebb kiáltással fellendítettem a gyereket a korlát jobbik felére. Halkan puffant. Majd én is felhúztam magamat.
- Már több gondot okoztál nekem, mint a haverod - lihegtem, ahogy az ájult srácot a karjaimba vettem.
A feje félrebillent. Levittem az öngyilkosjelöltet a tetőről a földszinti orvosi felé véve az irányt.