9. rész (Nolan szemszöge)

A kis ördögfiókák nem akarták elfogadni, hogy hívtam valakit hozzájuk.
- Nem kell bébicsősz! Itthon tudunk maradni egyedül! - mondta Dave az asztal tetejéről.
Izzy bőszen bólogatott a kis fejecskéjével.
- Dehogynem, kell. Egy nagyon kedves lány és biztosan játszik majd veletek - mondtam finoman, hogy megnyugtassam őket.
- NEM! Nagyok vagyunk már! - dobbantott az asztalon.
Néztem a durcás, fekete hajú kisfiút, akinek ugyanolyan sötét szemei voltak, mint nekem. Emlékeztem rá, hogy én is ilyen nyakas voltam ebben a témában. Ráadásul Izzy a maciját ölelve helyeselt. Csak most láttam, hogy a húgomon az én egyik pólóm volt. Bőven a földet söpörte a 4 éves kislányon.
- Izzy, miért van rajtad a pólóm? - kérdeztem, ahogy felvettem a karjaimba a kis sózsákot. - Megint a szekrényemben kukacoskodtál?
- Olyan illata van, mint neked - mondta halkan a húgom, ahogy a maciját kis mellkasához szorította és nagy, kék szemeivel rám nézett. - Szeretem az illatod.
Nem tudtam rá haragudni. Egy cuppanós puszit adtam neki, mire a kis izgága felkacagott.
- Ígérem, jövő héten Fifi vigyáz rátok. De most neki is dolga van - mondtam nyugodtan. - Addig be kell érnetek Annabelle-el.
Dave elvörösödött arccal durcázott. Közben valami olyan dolgokat motyogott, mint 'elég nagyok vagyunk már', meg 'ez olyan megalázó'. Másik karomba felvettem őt is. Viszont elfordult tőlem.
- Dave, ne csináld már - sóhajtottam, de mosolyognom kellett. - Chloéval is jól kijöttél, nem?
- Ő más - mondta halkan.
- És mégis miben?
- Ő a központba való - dacos hangjában volt némi igazság.
Ekkor ugrott be egy zseniális ötlet. Visszaemlékeztem Nettie egyik tanácsára a hajthatatlan kisgyerekekkel kapcsolatban. "Gyerekkel élni olyan, mintha a kicsi, részeg haverod lenne". Talán nem egészen így hangzott, de ez volt a lényege.
- Tudod, mit? Téged bízlak meg azzal, hogy ellenőrizd Annabelle-t. Ha bármi gyanúsat csinál, rászólhatsz - mondtam és igyekeztem, hogy a ravasz mosoly ne üljön ki az arcomra.
A kisfiú bekapta a csalit. Csillogó szemekkel fordult felém.
- Tényleg? Rászólhatok? - lelkesedett be teljesen.
- Persze. De, tudod, ne olyan erősen. Csak finoman, ahogy gyakoroltuk - simogattam meg az arcocskát.
Bőszen bólogatott. Látszott az arcán, hogy már meggyökerezett benne a hatalom csírája. Végre tehetett valamit a nagyokkal szemben. Az órára pillantottam. Nemsoká mennem kellett.
- Tudjátok a szabályokat. Legyetek kedvesek és ne szedjetek szét semmit - mondtam, ahogy leültettem őket.
Izzy lóbálta a lábacskáit. majd felém nyújtotta az egyiket. Mezítláb volt. Nagy sóhajjal feladtam rá a zoknit, majd megpuszilgattam a kis térdeket. Elbűvölően kacagott. Majd Dave-hez fordulva megigazítottam a kis nadrágját és újragomboltam a félregombolt ingecskét.
- Bízom benned, apróság - súgtam neki.
Ő komoly arccal bólintott. Mosolyogva adtam egy puszit az orcájára.
Ekkor szólalt meg a csengő. Izzy szaladt is megnézni az ablakból, hogy ki az. Én még igazgattam Dave-t, amikor a kislány sikított. Egyből ott teremtem mellette.
- Ahhhhh, de szép lány! - tapadt a kislány az üvegre.
Kuncogva néztem abba az irányba és belém fagyott a nevethetnék. Annabelle volt az. Bőrruhában. Gyengém a bőrruha. Úgy éreztem, az infarktus és az ájulás kerülget egyszerre. Vagy csak azért volt ez, mert a vér levándorolt a fejemből délebbi tájra.
- Gyere, picim, nyissunk ajtót - mondtam kiszáradt szájjal.
Megfogtam Izzy kis pracliját, amit bizalommal nyújtott felém. Az ajtóhoz mentünk és kinyitottam. Csillogó kék szemek néztek rám a szemüveg mögül. Telt ajkai picit nyitva voltak, kicsit zihált, mintha futott volna. Kezei a mellei előtt össze voltak fonva,  de így még nagyobbnak tűnt a dekoltázsa. Karcsú derék, lapos has, amit még jobban kiemelt a feszülős bőrcucc. Kerek, edzett combok húzódtak a bőrnadrág alatt. A feneke is biztosan formás volt a nadrágban, bár legnagyobb sajnálatomra szemből azt nem láttam. Táskája a vállán volt. Elbűvölően nézett rám, amitől szinte el is felejtettem, hogy a gyerekekre jött vigyázni.
- Szia - köszöntem enyhe mosollyal, ahogy a karórámra pillantottam. Ha tovább nézem, nagy bajok lettek volna. - Meglepően pontos vagy. Ez jó tulajdonság.
Egy egyszerű fekete póló volt rajtam és egy sima farmer, de még ezekben is melegem lett. Szerencsére a kishúgom pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy magához ragadja figyelmünk reflektorfényét.
- Szia, én Izzy vagyok - mondta cukin.
A lány szemei felragyogtak, ahogy meglátta a kislányt.
- Jaj, Istenkém, de édes vagy! - guggolt le hozzá mosolyogva. - Szia, Annabelle vagyok - nyújtott kezet kézfogásra a kicsinek.
Izzy lelkesen megrázta. Megkönnyebbültem. Az első lépést megtették ahhoz, hogy jól kijöjjenek egymással.
- Gyere, bemutatlak Dave-nek is - mondtam kedvesen, ahogy beljebb invitáltam.
A lány követett a házba, be is csuktam utána az ajtót.
- Ő is olyan aranyos, mint a kis Izzy?- mosolygott a lány.
- Nyem is vagyok kicsi! - mondta aranyosan szuszogva a kishúgom.
- Ez bók volt, lelkem - kuncogtam.
- Ajánlom is! - mondta úgy hátradobva a fejét, hogy csak úgy csapkodott a haja.
Dave durcásan ült ott, ahol hagytam. Fekete hajú, fekete szemű kisfiú, aki méregette Annabelle-t. Tőle már nem számítottam ilyen pozitív fogadtatásra.
- Annabelle, bemutatom Dave-t, az öcsémet - tettem meg a bemutatást.
Annabelle mosolyogva ment elé és leguggolt hozzá, hogy vele egy szintben legyen.
- Szia, Annabelle vagyok. Miért vagy olyan durcás? - kérdezte lágyan.
A pici tekintete rám villant. Majd vissza Annabelle-re. Már itt tudtam, hogy keresztet vethetek rá.
- Semmi - húzódott mosolyra a szája. - Nagyon örvendek, hölgyem - mondta, mint egy icipici gentleman.
Annabelle-t látszólag kirázta a hideg. Olyan kissé vadállatias mozdulattal futott végig a lány testén egy hullám.
- Légyszi, ne magázz - heherészett a bébiszitter. - Nem hinném, hogy olyan öreg vagyok, hogy engem magázni kelljen - mondta szívre tett kézzel.
- De hozzám képest öreg vagy - mondta nagy szemekkel Dave.
- Nem vagyok öreg!- sóhajtott fel. Majd kuncogni kezdett. - Nem vagyok öreg.
Engedve a kísértésnek a füléhez hajoltam.
- Ha ettől jobban érzed magad, az ovistársaik lebácsiznak, szóval egálban vagyunk - súgtam a lány fülébe.
Erre Annabelle rám nézett.
Végig mért.
- Hát te tényleg bácsinak nézel ki - állapította meg.
- Maximum cukros bácsi lehetek, mert a szívem egy kislányé - mértem végig lassan, majd a tekintetem Izzyre siklott. - Gyere, aranyom, adj egy puszit.
Letérdeltem és Izzy a karjaim közé repült és megpuszilt aranyosan kacagva.
Annabelle is kuncogott.
- Hány körül érsz haza? - kérdezte kedvesen.
- Körülbelül 6-7 óra fele - mosolyogtam. - Tényleg köszönöm, hogy jöttél.
- Semmiség, legalább nem unatkozok otthon - mosolygott.
- Na, jól van, gyerekek, elmentem - mondtam, ahogy megölelgettem őket. - Legyetek jók és hallgassatok Annabelle-re.
- Igeniiiiiiiis - mondták cukin, én pedig körbepusziltam őket.
Majd felvettem az öltönyzacskómat, amiben a munkaruházatom volt. Elköszöntem tőlük, majd a vállamra vetettem a kupacot és vidáman integettem nekik, ahogy kimentem a kapun. Fura módon bíztam abban, hogy Annabelle gondját viseli majd az én szívem csücskeinek. Komolyan, néha rosszabb vagyok, mint egy nyálas szülő.
Viszont ezúttal a munka volt az első. Gyorsan megtettem az utat a központig. A recepción odaköszöntem Unának és az irodám felé vettem az irányt, ahol szépen lecuccoltam és átöltöztem irodistának. Szóval fehér ing és fekete nadrág. Közben nem tudtam nem az új bébiszitterre gondolni. És a "hullámaira", természetesen. Tudtam, hogy biztosan nem ember, de akkor mi lehet? Ezen kattogott az agyam, ahogy becsuktam magam után az irodám ajtaját, ahogy kiléptem a folyosóra. Rengeteg jelentést vittem a kezemben a Bordeaux-i utazásomról, ahogy bekanyarodtam a központi tárgyaló felé vezető kis elágazásba. Már onnan hallható volt a zaj. Beléptem a tanácsterembe, azonban a megszokott rend helyett totális káosz fogadott.
A tisztjeim ordibáltak, Julius, a főnököm a fejét fájlalta, Nettie pedig békebírót játszott, de hasztalanul.
- Nem érted, te állat?! Nyomokat találtunk, miszerint betolakodó klán van a városunkban! - ordította Fifi ikertestvére, Meera.
A viszonylag magas lány izmos alkata remegett az indulatoktól, arca kipirult. Rövid, áll alá érő haja szinte felborzolódott, ahogy a támadó állatoknak szokás. Nem tudom, hogy Jade, a szerencsétlen tisztem mivel bosszantotta fel, de nem lettem volna a helyében.
A 2 méteres tiszt viszont halálosan nyugodt volt. Fejen koppintotta a jádefejű botjával az ordibáló lányt.
- Ne ordibálj. Értem anélkül is - mondta morózus hangon a csuklyás férfi.
Meera feje erre csak még vörösebb lett. Új levegőt vett egy még hangosabb ordításhoz.
- MI FOLYIK ITT?! - kiabáltam bele a térbe, megelőzve a tisztem.
Mindenki abbahagyta az üvöltözést, ahogy meglátott, illetve meghallott. Parancsolóan néztem körül. Lecsaptam a jelentéseket az előző küldetésemről az asztalra. Vették a lapot. Engedelmesen leültek a székeikre, ahogy odamentem az enyémhez.
- Julius, mi történt? - kérdeztem a torkomat megköszörülve udvariasan.
Az albínó férfi sóhajtva vette el a kezét a halántékától.
- Ismeretlen fajú és klánú egyéneket észleltek a kameráink. Nincs információnk új csapat bejelentkezéséről az utóbbi 5 hónapban és letelt a tűrőidő, miszerint 24 órán belül a városba érkezéstől számítva meg kell jelenni itt és lejelentkezni.
- Szóval semmit nem tudunk a szándékaikról vagy a bázisuk helyéről? - kérdeztem tárgyilagosan.
- Pontosan. Átfésültük a környéket, de az energiáik teljesen beleolvadnak a környezetükbe - mondta Julius. - Semmire nem megyünk ezzel a nyommal.
- Ha a környezetük nem megy, a tagokból kell kiszednünk valamit - következtettem. - Követnünk kell valamelyiket.
- Igen, de kik lehetnek a tagjai? - vetette fel a kérdést Meera.
- Mi van a rögzített felvételekkel?
- Őket keressük meg újra? - lepődött meg.
- Persze! Más nyomunk nincs, ami vezetne is valahova.
- Ahogy szeretnéd, Parancsnok - mondta a lány készségesen. - Kövessük is az egyéneket?
- Igen, kérlek. Kinevezlek ennek a feladatnak a felelősévé. Ne okozz csalódást. Vigyél annyi embert, amennyit akarsz, csak legyen meg a bázisuk helye!
Finoman meghajolt.
- Meglesznek.
- Remélem is - sóhajtottam. - Redd!
A vörös hajú informatikus előbújt az egyik asztal alól, ahol épp fontos vezetékeket fektetett le.
- Igen, uram?
- Hogy halad a központ modernizálása?
- Pompásan. Olyan szoftvert és hardvert honosítottam az épületben, amit a NASA is megirigyelne.
- Remek. Akkor majd hozzáférést biztosítanál Meerának a biztonsági felvételeknek? - kérdezte a szemüveges zsenire.
- Már meg is történt - mondta, ahogy a telefonját nyomogatta. - Átküldtem a lényegesnek tűnő felvételeket is.
- Köszönöm - mosolygott Meera az informatikusra. - Számíthatok rád majd a felszerelés ügyében is?
- Majd Ulrichot is megkérdezem, hátha a robotjai közt van hasznos is - vágott gondolkodó fejet Redd.
Örömmel láttam, hogy folyik a munka. De azért szívesen hazanéztem volna, hogy tudjam, minden rendben megy-e.

8. rész (Annabelle szemszög)

Végigszenvedtem a tanórákat. Valami hihetetlen, hogy a tanárok milyen egyhangúan tudnak beszélni a tananyagokról. Mikor meghallottam az utolsó csengőt, kiviharzottam a teremből. Indultam haza.
De... merre is van nekem a haza? Hogyan is kell hazajutnom? Ebben a világban nincsenek lovaskocsik. Tudjátok, amiket hintósok vezettek, a kocsiban meg az emberek utaztak.
Az iskola kapujában álltam és gondolkodtam. Vannak itt valami kerekes, színes dobozok, amikben emberek vannak. Most lehet engem hülyének nézni, de az én világomban ilyenek nincsenek. Főleg nem elektromos iskolakapu. Ez is ledöbbentett, hogy abból a kis helyiségből, ami kb 10 méterre volt a kaputól, kinyitották a kaput előttem. Ez milyen mágia lehet?
Kiléptem a kapun, becsuktam magam után a varázslatos szerkezetet, majd körbenéztem. Most merre? Azt hiszem jobb oldalról jöttem ide. Ramsy hozott el reggel egy darabig,  de az csak a sarokig volt. A fejfedő vagy micsoda alatt nem láttam semmit. Az is rémisztő szerkezet volt, amivel elhozott. Motor, azt hiszem ez a neve. Ilyen kétkerekű hangos valami. Ami nagyon gyors. Mikor leszálltam róla, szabályosan remegtek a lábaim. Az adrenalin, mondta Ramsy. Nem volt még ilyen élményben részem, így ez új volt nekem.
Szóval!
Elindultam arra, amerre Ramsy elhozott a suliba. De nem igazán jutottam messzebbre, mint a sarok. Tanácstalanul nézelődtem körbe, hogy most ugyan merre.
Hirtelen valami rezgést éreztem a zsebemben.
Kérdőn lestem a szemüvegem mögül. Nagy nehezen elővettem azt az eszközt, amit úgy hívnak, hogy telefon. Sóhajtva láttam meg Ramsy képét ezen a valamin.

Megnyomtam a zöld gombot, mert a piros gomb az a rossz gomb. Ramsy erre tanított. A fülemhez emeltem a készüléket majd beleszóltam.

- Haló? 

- Szia, Annabelle. Milyen volt a napod? 

- Olyan unalmas, hogy azt el se hiszed. 

Hallottam, hogy kuncog.

- Elmenjek érted? Tudod, hogyan juss haza? 

- Hogyan jussak haza? 

- Akkor csak magyarázom. Látsz egy hosszú utat magad előtt, igaz?

- Igen - bólintottam.

- Na menj el gyorsan a végébe, ott lesz egy sín és az mellett a sín mellett egy ilyen fedett pados valami, ahol van egy tábla is - miközben magyarázott, sietve mentem az úton.

- Várj....igen, itt vagyok - mondtam.

- Elég feltűnő - odanéztem arra a fedett részre.

- Oda kellene mennem? 

- Igen - gyorsan odamentem.

- És most ?

- Na! Ahol jelenleg vagy, az egy villamos megálló. Oda fognak menni a villamosok. Van a magasban egy fekete monitor, ami kiírja, hogy melyik villamos hány perc múlva ér oda. Neked a hármas villamos kell.

Felnéztem és megnéztem a kijelzőt.

- Az 25 perc múlva ér ide, addig mit csináljak? 

- Vársz. Ha látod, hogy nincs a hármas szám mellett egy másik szám, akkor ott kellene hogy legyen, de lehet késik. Ha jön egy villamos, akkor nézd azokon is a kiírást, mert ki van írva, melyik hanyas villamos. Ne feledd, HÁRMAS VILLAMOS. 

- Rendben, Ramsy. 

- Ha felszálltál akkor....a negyedik megállóban kell leszállnod.

- Rendben. 

- Aztán balra fordulsz és mész egyenesen, míg egy nagy buszpályaudvart nem látsz. Ha odaérsz, hívj fel.

- Negyedik megálló, hármas villamos, balra és buszpályaudvar - ismételtem el.

- Pontosan! Na szia - nyomott ki.
Elraktam ezt a varázs kommunikációs eszközt.
Valaki oldalba bökött. Ugrottam egyet, mivel csikis voltam. Kérdőn néztem hátra. A biológia tanárom nézett le rám. 

- Szervusz, Annabelle.
- Jó napot, tanár úr  - mondtam tisztelettudóan.
- Remélem, valamelyik szülőd megtisztel délután a jelenlétével - mondta faarccal.
- Persze, tanár úr - forgattam meg a szemeimet.
- Ha ő is olyan szemtelen, mint te, már élvezetes délután lesz - sóhajtott.
- Hehe, anya ellentéte vagyok, nem lesz gond a szüleimmel. - mosolyodtam el.
- Remélem is. Még rengeteg dolgom van, rövidre fogom fogni a szülőit. Hihetetlen, hogy miért nem tudnak szólni időben - szívta a fogait.
- Ilyen a tanárkodás - vigyorogtam. - Elhiszem, hogy nehéz - ültem le az egyik padra.
- Főleg, hogy nem is ez a főállásom - mormolta halkan, de meghallottam.
- Így járt - csúszott ki a számon. Másik irányba kezdtem nézelődni.
Ő rám pillantott. Lassan elmosolyodott, piercingei pedig igazán gonosz kinézetet kölcsönöztek neki.
- Elnézést, Felség, hogy a gondjaimmal terhelem - mondta érdes gúnnyal.
- Felség a segged! - mondtam hirtelen felindulásból.
A számra vágtam. Gyűlöltem, ha így hívnak. De...honnan veszi, hogy felség vagyok? Lehet, csak poénkodik. Nagyon remélem.
A tanár felnevetett.
- Gondoltam, hogy zavar a titulusod, de hogy ennyire!
Gyilkos szemekkel ránéztem.
- Maga ilyet honnan tud? - kérdeztem.
Közelebb hajolt hozzám. Szemei a viharszürkéről vérvörösre váltott, majd legnagyobb döbbenetemre Ramsy hangján szólalt meg.
- Vigyázz velük, Felség - idézte a mondatot.
Pofon csattant az arcán, aztán már rohantam is el onnan. Nem egyszer megmondtam Ramsynek, hogy ne hívjon így utcán engem. Össze-vissza rohantam a városban. Nem álltam meg egy jó ideig. Kezembe vettem a telefonomat, tárcsáztam Ramsyt.  Közben hátra néztem és felvillantak a vörös szemek. Tovább rohantam.
- Tán rossz villamosra szálltál fel? - vette fel Ramsy a telefont.
- Ramsy! - lihegtem a telefonba - Üldöz a biosztanárom!
Hallottam, ahogy felnyerít a röhögéstől.
- Ezt hogy érted ?! - kérdezte nevetve.
- Úgy...hogy....felpofoztam, mert....Felségnek nevezett és a te hangodon és szemeddel mondta azt hogy: Vigyázz velük, felség!
- NEM MEG MONDTAM, HOGY VIGYÁZZ VELÜK?! ANYÁMÉRT NEM TUDSZ VIGYÁZNI MAGADRA!!!
Erre megálltam.
- Na ide figyelj, te meg mi a francért mondod utcán, hogy Felség?! Azért te se vagy észnél, te állat!- sziszegtem a telefonba.
- Hol vagy? - kérdezte ingerülten.
Gyorsan körbe néztem, egy olyan táblácskát keresve, ami kiírja az utca nevet.
- Dark Street 01.-en vagyok.
- Rohanj onnan tovább, de rohadt gyorsan! Az már egy másik klán területe! Ki fognak nyírni, ha észreveszik, hogy bementél oda!- visította a telefonba.
Ijedten néztem körbe, majd megláttam egy csatornafedelet.
- Hol találkozunk? - kérdeztem.
- Buszállomás  - mondta Ramsy.
Szó nélkül kinyomtam. Majd a csatornafedélhez mentem. Leraktam a táskámat, majd jobban megnéztem. Két ujjamat beledugtam a két lyukba, majd felemeltem a vasat. Magam mellé tettem, elkezdtem lemászni, táskámat a kezembe fogtam, visszahúztam a fedelet a helyére.
Szörnyű bűz csapott meg. Mondjuk ez itt megszokott, a csatornába kerül minden fajta szutyok, ami a világon létezik. Elindultam egy irányba. Mélyeket lélegezve engedtem ki lassan a mágiámat. A bűz erőteljesebb lett, ahogy a szaglásom jobban kitisztult, hallottam fentről az embereket, ahogy megnyúlt füllel és kiélesedett hallással füleltem, hogy merre megyek. Szemfogaim kitüremkedtek az ajkaim alól, ahogy megnyúltak. Hirtelen kipattant karmaim felhasították a kabátom ujját. De most nem ezzel foglalkoztam. Szemeim világítottak a vaksötétben, hogy lássak is valamit. Mondjuk, nekem éjjeli látásom van, mint a macskáknak. Bokacsizmámból kihúztam a tőrömet, amit mindig magamnál hordok. Magam elé tartva a fegyvert mentem a csatornában, hallgatva közben a fenti hangokat. Magam mögé is tekingettem, nehogy valami meglepetés érjen.
Felmásztam az egyik csatorna fedélhez és kilestem a lyukon. Egy csomó busz tárult elém. Egy nagy téren, sok oszloppal, amiken számok voltak. Gondolom én, ez a buszpályaudvar. Tenyeremet a vasra fektettem és felnyomtam a fedelet. Kimásztam a mocskos csatornából, visszatoltam a fedelet. Abban a pillanatban gurult elém egy motor. Sóhajtva omlottam Ramsy karjaiba. Ramsy szorosan ölelt. Majd a fejemre adott egy sisakot és elvitt magukhoz.
Egy szép tanyára vitt. Ahol sok állat volt és egy nagy ház.
- Siess be, ott majd anyu kezelésbe vesz - mondta Ramsy  - Csatornaszagod van és úgy nem mehetsz gyerekekre vigyázni.
Bólintva siettem be a házba. Ott egy vörös hajú, kedves arcú nő futott elém és gyorsan becsukta mögöttem az ajtót.
- Hercegnő, hála az égnek, hogy nem esett baja - sóhajtott megkönnyebbülten. - Carly vagyok, Ramsy anyukája  - mosolygott. - Jöjjön gyorsan, készítem magának a fürdőt, a ruhák ki vannak készítve, csak fürdeni kell és öltözni, aztán Ramsy viszi is vissza.
- Rendben - mondtam. - De lehetne az, hogy nem hív hercegnőnek és nem magáz le? Szerintem fiatalabb vagyok magánál - mondtam kedvesen. - Annabelle vagyok.
- Örvendek, Annabelle, na most nyomás a fürdőbe - tolt be a fürdőbe és engedett nekem vizet.
Magamra hagyott és meg gyorsan ledobtam a ruháimat. Beleugrottam a kádba, majd vagy 3-szor megmosakodtam. Hajat is mostam. Kiengedtem a fürdővizet és megszárítkoztam. Ramsy bejött és adott ruhát.
- Sietni kell - mondta, ahogy izzította be a hajsütőt.
Gyorsan felvettem a ruhákat. Ramsy rám nézett.
- Neked jobban áll a bőr, mint nekem - vigyorgott.
Lenéztem magamra. Észre se vettem, miket adott nekem ez a nőstény.
- Jesszus, Ramsy!  Gyerekekre vigyázok majd, nem hapsizni megyek - mondtam.
- De a bátyjuk azért jól nézne ki meztelen az ágyban, ugye ? - kacsintott, mire én elvörösödtem.
Felnevetett, majd leültetett egy székre és se perc alatt megcsinálta a hajamat. Majd kirohantunk, felpattantunk a motorra megint és elvitt a címre, amit Nolan lejegyzett nekem. Kirakott a háztól egy saroknyira, onnan sétáltam. Megnéztem a házszámokat. Majd mikor megtaláltam a házat, becsöngettem. Bentről gyerek sikításokat lehetett hallani. Talán mégse fogok bírni velük? 

7. rész (Nolan szemszöge)

Erősen szuggeráltam a papírt előttem. Egy táblázat volt az, benne a beosztásommal az építkezésen. Nem volt időm kitölteni normálisan, mivel egy srácból kellett majdnem kitaposnom a vallomást. A tetőn eléggé meggyőző voltam.
Szóval a jövő heti ideális beosztásomra nem volt időm. Ezért kiültem egy padra, hogy megírjam. Közben a központban levő munkaidőmre is figyeltem, hogy ne ütközzön. Gondterhelten sóhajtottam. Valakinek a kistestvéreimre is vigyázni kell eközben. Elővettem a mobilomat és nyakamat behúzva tárcsáztam Chloét.
Tudtam, hogy nem fog örülni a kérésemnek.
- Mit tehetek érted, parancsnok? - szólt bele a zöld, raszta hajú nő.
Szinte láttam magam előtt a válaszom hatására előidéződő reakciót.
- Vigyázni kéne a...
Be sem tudtam fejezni a mondatot, úgy jött a válasz.
- Nem. Nem, nem és nem! - mondta határozottan.
- De miért? - kérdeztem elkeseredetten.
- Mert igaz, hogy a parancsnokom vagy, de én itt a központban vagyok gyerekvigyázó. Nem vagyok hivatásos bébiszitter, nekem is van munkaidőm és magánéletem.
- Valamit csináltak a hajaddal, mi? - kérdeztem gyanakodva.
Chloé nem egy ideges, temperamentumos személyiség. Csak akkor ilyen, ha valami történik a hajával. Nagyon érzékeny rá.
- Megtéptek, Nolan. Megtéptek! - morgott. - Ezt nem bocsátom meg egyhamar!
Ezzel letette. Sóhajtottam. Remek. 

Akkor felírhatom magamnak, hogy ajándékot kell vennem Chloénak. Lapozzunk. Az összes tiszt, akiket a gyerekek szerettek is, elfoglaltak voltak. Chloé volt az utolsó reményem. Honnan akasztok le ilyen gyorsan egy aranyos bébiszittert?
Tehetetlenül nézelődtem, hátha ott lesz a válasz az orrom előtt. És aztán tényleg megjelent az orrom előtt. Annabelle személyében láttam meg a lehetőséget. Egy kisfiúval beszélgetett a kerítésen át. Koncentráltam, hogy halljam őket.

- Hány éves is vagy, Mark? - mosolygott a lány.

- 5, nemsokára megyek iskolába - mondta a kisfiú.

Csupa mosoly, csupa élet kisfiú volt. Kipirult arcáról lerítt, hogy boldog. 

- És így tudod, hogy ki vagyok? - kuncogott Annabelle. 

- Igen! Te vagy a király első... - mondta volna, de a lány befogta a kicsi száját.

A király? Milyen király? Így gondolkodtam, közben néztem őket. Már nem hallgatóztam. Eggyel több ok, hogy megkörnyékezzem, legyen ő a bébiszitter. Túlságosan is titokzatos. Én pedig imádom a rejtélyeket. 

A tekintetem közben a kerítésen túli szőke lányra esett. Már ő is beszélt.
- Akkor öt órakor szülői, édes lányom? -kuncogott.
Annabelle szúrósan nézett rá.
- Igen... De ne így gyere.

Homlokráncolva néztem őket, de nem sokáig. Szülői? Szóval ő fogja eljátszani az anyukát? Arra befizetnék. Egy hatalmas tenyér csattant a hátamon. Majd Raphael ült le mellém.

- Gratula, lángész - mondtam rásandítva. - Már tudják, hogy jóban vagyunk.

- Vérig sértesz, parancsnok - vigyorgott. - Te is észrevetted körülötte az energiaáramlást, igaz?

- Ja, feltűnt - mondtam. - De a barátnője és még a kicsi is kész hősugárzók.

- Barátnője? - nézett az irányukba.

Megeresztett egy füttyöt.

- Ilyet nem minden sarkon találni. Csinos lány - mosolyodott el lassan.
A szőke lány bőrdzsekit meg tapadós nadrágot viselt. Haspólója alig ért le a mellei alá, hasán, a köldök körül tetoválás volt ami kereszt alakban volt. Fején napszemüveg helyezkedett el. Igazi démonnak tűnt. Ő volt az a tipikus lány, aki eldönti, hogy bemászhatsz-e mellé az ágyba vagy nem.

- Ne lovalld bele magad. A közelébe sem fog engedni - mondtam őszintén.

- Hmmm, ennek kihívás szaga van.

- Nem, Fifi, ez nem kihívás! - szólaltam fel, önkéntelenül is a becenevét használva.

A szőke lány ránk nézett, mintha megérezte volna, hogy róla beszélünk. Megint hallgatóztam.
Felvillantak a szemei. Vörösek voltak.
Valamit motyogott Annabellenek.
-Vigyázz velük, Felség - hallottam.

Kuncogni kezdtem. Mellettem Fifi is. 

- Elég feltűnőek, nem? - kérdezte mellettem Fifi.

- Az már tuti - mondtam. - Szerinted apád tud róla?

- Hmmmm, nem hiszem. De még ne jelentsük őket. Mit is mondtál, szimpi neked Annabelle? - kérdezte vigyorogva.

- Ne olvass a fejemben - sziszegtem. - Meg amúgy is, menj órát tartani!

- Ünneprontó - morogta a tisztem. - Amúgy én eddig kettőt fülön csíptem. Én állok nyerésre, parancsnok.

Szitkozódva álltam fel. Tudtam, hogy ez mit jelent. 

- Jó, megyek. De előbb beszélek Annabelle kisasszonnyal - mondtam arisztokratásan.

Fifi nevetésétől kísérve mentem a lány felé. Nem érdekelt, hogy ott van a barátnője is. 

- Szia, Annabelle, beszélhetnénk egy kicsit? - kérdeztem kedvesen.
- Mi nem is zavarunk tovább - mondta a szőke egyből. - Sziasztok - integetett a kicsivel.
Elmentek.
-Miben segíthetek? - fordult felém Annabelle.

- Igazából szívességet kérnék tőled - kezdtem puhán. - Láttam az előbb, hogy jól kijössz a kisgyerekkel és gondoltam, hogy te lehetnél az én őrangyalom. Van két kistestvérem, akikre vigyázni kellene a héten, mert dolgozni fogok. Csak 4-5 óráról van szó. És megfizetem - mondtam a dolgot.

Minek köntörfalazni? Így van.
Gondolkodó fejet vágott.
- Mettől meddig kéne ott lennem? - kérdezte.

- A sulinak vége van kettőkor, akkor kb 3-tól fél 7-ig - mondtam. - És ne kérdezd, hogy miért egy tök ismeretlenre bízom a gyerekeket. De ez most vészhelyzet. Csak erről a hétről van szó. Aztán szerzek mást.
- ...Akkor benne vagyok - felelte egy kis gondolkodás után.

- Tényleg? - csodálkoztam. - Hát.... akkor köszönöm.

Még a saját fülemnek is hadoválásnak tűnt a mondandóm. Nagy szemekkel néztem rá. Mi lehet a célja a... Felségnek?
- Szeretem a gyerekeket - mosolygott szégyenlősen.

Tényleg csak ennyi lenne? Hogy szereti a gyerekeket?

- Az jó. Én is - mondtam mosolyogva.

Elővettem egy papírt, meg egy tollat. Lefirkantottam a címet. 

- Ide kéne jönnöd. Az órabért majd megbeszéljük.
- Ez kedves, de nem kérek pénzt, van nekem elég - vette el a papírt mosolyogva.

- Egy kedves csaj, aki nem kér a pénzemből és szereti a gyerekeket? Nem mellesleg így néz ki? - elkezdtem forgolódni. - Hol a kandikamera?
Ő is körbe nézett.
Nem nagyon vette a lapot, hogy ez poén lett volna. Ez egy negatív pont, de ettől csak megkönnyebbülten sóhajtottam. Túl tökéletes lett volna.
- Nekem mennem kell órára - mondta vállat vonva, ahogy felkelt.
- Rendben. És még egyszer köszönöm, hogy kisegítesz - mosolyogtam rá.

Felkeltem. Kinyújtóztattam magamat. 

- Én pedig megyek dolgozni.
Annabelle elment. Néztem utána egy darabig. Komolyan, mint a giccses romantikus filmekben. Csak én nem arra gondoltam, hogy ő a legszebb lány a világon. Hanem valami olyasmi volt, hogy 'nagyon fogom élvezni, ahogy kicsalom belőled a titkaid' . Ennyit a romantikáról. Bár nagyon izgat az Annabelle nevű rejtély, így valószínűleg sokat fogok vele foglalkozni. Enyhe mosollyal vettem az irányt a kiszemelt áldozat felé, aki egy srác volt és nem mellesleg nem tanulva barátja hibájából a tetőre ment fel.
Feltűnés nélkül követtem. Bár ez az én testalkatommal elég nehézkes volt, de megoldottam. Óvatosan mentem fel a meredek lépcsőn és egy halk kattanással nyitottam ki a súlyos fémajtót. A fiú ijedten kapta hátra a fejét. A korláton állt. Csak sejtettem, hogy mire készülhet.
- Belőlem nem szedsz ki semmit - sziszegte a srác, bár a hangja remegett és ha jól láttam, a szemeiben könnyek csillogtak.
- Nyugi. Te csicseregsz, én pedig nem bántalak - mondtam nyugodt hangon, ahogy lassan egyet előrébb léptem.
Fel is emeltem a kezeimet, hogy lássa, nincs nálam semmi, amivel ártani tudnék neki.
- Hazudsz! - lélegzett szaggatottan. - A magadfajták hazudnak!
- Ez azért elég erős vád, ha úgy vesszük, hogy nem is ismersz - húztam féloldalas mosolyra a számat.
Lepillantott a mélységre. Aztán elrugaszkodott.
Én pedig átlendülve a korláton utána ugrottam. A levegő az arcomba vágott, ahogy elkaptam a grabancát. Pontosabban a hátizsákja pántját. Másik karommal a korlátba kapaszkodtam, ami kicsit meghajolt a szorításomban. Lengedeztünk, akár egy szélcsengő. Háromemeletnyi mélység volt alattunk és csupán egy vékony fémkorlát tartott minket.
Izmaimat megfeszítve lendültem. A sokkolt srác elájult. Így még nehezebb volt. A holtsúly pedig gyorsan kicsúszik a pántokból. Egy kisebb kiáltással fellendítettem a gyereket a korlát jobbik felére. Halkan puffant. Majd én is felhúztam magamat.
- Már több gondot okoztál nekem, mint a haverod - lihegtem, ahogy az ájult srácot a karjaimba vettem.
A feje félrebillent. Levittem az öngyilkosjelöltet a tetőről a földszinti orvosi felé véve az irányt.

6. rész ( Annabelle szemszöge)

Lecicázott! Hogy volt mersze?! Engem?! Egy hercegnőt?! Azt hiszi, övé  a világ, mert edzeni jár. Legalábbis gondolom, hogy jár valahova. Mivel az ilyen izmokat nem a szél hordja össze. Alig bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. A mellkasa biztos olyan kemény, mint a szikla...az a kerek fenék meg...
El ne ájulj már tőle, Annabelle, térj már észhez. Egy szemtelen tini fiú testére gondolsz. Ráadásul a meztelen változatára.
Megráztam a fejem és mentem biológiára. A szekrényemben kicseréltem a könyveimet és bezártam a mini tárolómat.
Merre van a biosz terem? Hmm...van még 10 percem. Akkor gyorsan körbe megyek a suliban, hátha meglelem azt a kistáblát, amin rajta lesz, hogy :BIOLÓGIA TEREM. Második emelet, 135-ös ajtó. Megjegyeztem. Benyitottam. Még a tanár sehol. Csak pár gyerek volt a teremben. Leültem egy üres padba és elrendeztem a cuccaimat. Csendben vártam be a tanárt. Nem sok kedvem van tanulni, főleg úgy, hogy már réges- rég megtanultam ezeket. Miért kellet apának beíratnia egy gimnáziumba? Nem hogy hagyna engem szórakozni, míg száműzve vagyok.
Felnéztem a táblára és leolvastam az óra címét.
Elég unalmas órám lesz...
Sejtek és gének......tiszta izgi...
Magamhoz vettem a füzetemet és felírtam a címet. Majd a tankönyvben is megkerestem azt az oldalt, ahol ez van. Megigazítottam a szemüvegem az orromon és olvasni kezdtem. Megszólalt a jelzőcsengő és mindenki berontott a terembe. Senki nem ült mellém. Nem is baj, legalább nem fog zavarni egy lélek se.
-Olyan szexi a helyettesítő tanár!- hallottam a hátam mögül a csajok csevegését.
Megforgattam a szemeimet és olvastam volna tovább, ha be nem csengettek volna. Sóhajtva csuktam be mindent és vártam be a tanárt. Becsukódott az ajtó. Mindenki a tanárra nézett. Én is rápillantottam.
Hát...ha lett volna nálam fémdetektor akkor kiakadt volna, az biztos. Hogy fér ennyi piercing egy emberre? Nekem csak a ködökömben van egy fekete gömböcske, azt se mutogatom, mivel tudom, hogy tilos a gimiben. Dehát na! Majdnem elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam magamnak.
Kerek szemekkel kezdtem el számolni a férfi arcán lévő piercingeket.
Észre is vette, hogy mennyire figyelem, szerintem szóvá is tette volna, ha nem jön be az osztályfőnököm.
- Elnézést, hogy megzavartam az órát, de be kell jelentenem, hogy Mr Siverblode - intett a férfire - Fogja megtartani a szülőit helyettem, nekem továbbképzésem lesz. Viszontlátásra - mosolygott, majd elment.
Visszanéztem a férfira, akinek szintén olyan döbbent feje volt, mint mindenkinek.
Szerintem nem tudott erről az információról.
- Ebben az iskolában amúgy divat előre szólni? - kérdezte a tanár.

Erre mindenki zavartan dadogni kezdett. Én vállat vontam.

-Nekünk csak akkor szólnak, ha kell- mondtam.

- Éppen ez az. De a tanároknak is csak akkor szólnak. Mi van, ha délutáni programom van?! - sóhajtott. - Na, mindegy. Kezdjük az órát. Hiányzókat kérem.
-Édesanyám mondjuk nagyon hiányzik - motyogtam, mire mögöttem felnevettek a többiek. - Nekem legalábbis nagyon hiányzik az én anyukám, a többieknek is hiányzik? - fordultam hátra.
Mindenki helyeselt.

- Ismerem a poént, ha-ha - mondta fapofával. - Gyere, humoroska, gyere ki és mondd el a hiányzókat.
-Miért kéne nekem ahhoz kimenni? Hiányzik egy nagy darab, kigyúrt gyerek, akinek fekete haja van és szeret sötétbe rángatni embereket, meg a DÖK elnök mert dolga akadt.

- Fantasztikus. Akkor Nolan Yvern és a kis DÖK-elnök, de ő nemsoká befut - írta fel a füzetbe.
Vállat vontam, majd elkezdtem kifelé bámulni az ablakon.
A padban lévő csavart piszkáltam, mikor felfigyeltem, hogy a tanár megint engem figyel.
-Tessék mondani - mondtam tisztelettudóan.

- Semmi különös. Érdekes a... kinézeted - mondta mosolyogva, majd hozzákezdett az órához.

Érdekességeket mondott és néha kétértelmű poénokkal, vicces pofákkal vette a dolog élét. Némelyik poénja olyan rossz volt, hogy nem bírtam nem nevetni. De torkomra fagyott a nevetés, mikor a láttam, hogy a tanár megkarcolta a kezét és az a pici seb egyből be is gyógyult. Még csak piros se volt. Észrevétlenül elővettem a mobilomat és a pad alatt írtam Ramsynek.

Köhintést hallottam a vállam mögül. 

- Nem ma jöttem le a falvédőről, Annabelle - mondta a tanár szinte ijesztő mosollyal.
Lezártam a telefonomat.
-Arra mondjuk meg én vagyok kíváncsi, milyen C-vitamint szed- raktam el a telefont.

- Már ismerkedni akarsz? - kérdezte incselkedve. - Bocsi, diákkal nem kavarok.
-Én se egy kincsesládával - néztem végig rajta - Néhány testékszer még tetszik is de ez már sok nekem.

- Nem is neked kell tetszenem, szóval ezt megbeszéltük - mondta, ahogy felegyenesedett. - De attól még kérem a telefont - nyújtotta a kezét.
-Én ezt oda nem adom - ellenkeztem.

Ekkor rontott be valaki az ajtón. Az izompacsirta volt az. Lihegett, mintha futott volna. Áldottam az eget, elvonta a tanár figyelmét. Ránéztem az órára.
- Sikerült elintézni, Nolan? - kérdezte kedvesen a tanár. 

- Igen, maximálisan. 

- Akkor ülj le a maradék 10 percre.
Én elkezdtem meglapulni a tanár úr mellett.

- Ha most nem adod ide, nem fogod visszakapni az óra végén - mondta a szőke rám sandítva.
-Ha most nem adom vissza, akkor majd az igazgatónál fog landolni?- kérdeztem rá.

- Nem. Nolannél. És ő majd eldönti, hogy minek a hatására adja vissza.
Értetlenül néztem fel rá.
-Ennek így mi értelme van?

- Raphael, ne használj engem a gyermeteg büntetéseidhez. Egyszerűbb, ha az igazgatónál landol - mondta Nolan. - Mindig túlbonyolítod a dolgokat.
Ja, hogy ezek ketten ismerik egymást! Nem csoda, hogy mindketten furcsák...
-Kérem vissza óra végén ....- motyogtam, ahogy odaadtam a mobilomat.

- Ott lesz az asztalon - mondta, ahogy beletette a kosárba az asztalon.

Már volt ott pár mobil. Többen is próbálkoztak órán.
-Hogy állna a hátadba a hajnali görcs....-súgtam magam elé. Mögöttem már megszakadtak.
-Ti meg min röhögtök? -fordultam hátra.

- Raphael, ne szopassál már! Tuti nem vettétek végig ezt a 20 oldalt! És házi dolgozat?! - hallatszott Nolan hangja.
-Füzetvázlatot is írtunk - mutattam fel neki egyből az A4-es teleírt lapocskát a füzetemben.

- Magántanuló vagy, ráérsz - vont vállat a tanár.

Nolan sziszegve fújta ki a levegőt. Elfogadta a felé nyújtott lapokat és kivette a tanár kezéből. 

- Jó. Nap végére kész lesz.
Én vissza fordultam a tábla felé és elkezdtem rajzolgatni a füzetembe.
Nemsoká kicsengettek. A piercinges elköszönt, összeszedte a cuccát, de még az ajtóból visszaszólt.

- Várom szeretettel a szülőket.
Én erre elkezdtem gondolkodni, hogy ugyan honnan szerzek szülőt, mivel én nem mehetek el a szülőire. Összepakoltam és magamhoz vettem a mobilomat.
Kimentem az udvarra és leültem az egyik padra. Folytattam a rajzolást a füzetembe, a királyságom címerét rajzoltam, amin egy leopárd  meg egy  farkas volt lángokkal körül véve. Észre se vettem, hogy figyel valaki.

Pár méterre tőlem Nolan ült egy másik padon, ahogy odanéztem. Valami papírt töltött ki.
Vajon milyen papírt tölt ki?

5. rész (Nolan szemszöge)

Reggel majdnem elkéstem az órámról, mert a DÖK-elnök olyan szinten be akarta bizonyítani, hogy én nem lehetek az iskola területén, hogy az már röhejes volt. Hiába bizonygattam, hogy igen, sajnos buktam és már nem vagyok tanköteles, de szeretnék érettségit. A kis gizda gyerek nekem akart esni, hogy mit képzelek én itt, bla bla bla... Nem nagyon figyeltem a kirohanására, mert leginkább egy dühösen ugató kis mopszra emlékeztetett. Ahogy beszélt, leginkább csak meg akartam fogni a pofikáját és meg akartam bügyürgetni. Utólag visszagondolva kicsit érdekesen vette volna ki magát, az halálbiztos.
Azonban uralkodva magamon inkább megmutattam neki a magántanulói jogviszonyt igazoló okmányt, ami jobb választásnak bizonyult. Egyből odalökte nekem az órarendet és abbahagyta a pampogást.
- Kösz - mentem ki a teremből és minden tájékozódó képességemet bevetve közelítettem meg a földrajz-előadót.
Kis keresgélést igényelt, mivel voltak rejtett lépcsők, meg mindenféle folyosó és jelek, amik valószínűleg segítség gyanánt voltak kirakva az olyan eltévelyedő lelkeknek, mint nekem. Azért mondom, hogy valószínűleg, mert némelyik nyíl úgy utalgatott előre és hátra, mint egy rossz szappanopera forgatókönyve. Viszont hála valakinek odafenn az égben, sikerült eltalálnom a teremig.
A tanár éppen előttem ment be. Én már egyből mentem volna hátra, de szinte utánam nyúlva visszahúzott, hogy ne olyan sietősen, be kéne mutatkoznom. Rendhagyóan bemutatkoztam és levágtam magam az utolsó padok egyikébe. Nem hagytam időt a kérdésekre.
- Nolan, ma Spanyolországot vesszük. Kérem, kapcsolódjon be az órába - mondta a tanár úr, én pedig bólintottam.
Elővettem a frissen-a-könyvesboltból-még-műanyagszaga-van könyveimet és egy füzetet. Szorgosan jegyzeteltem, de néha le-lecsukódott a szemem. Azt hittem, hogy már semmi különös nem fog történni a nap alatt, de ekkor nagy csattanás kíséretében kitárult a teremajtó és egy szépség száguldott be rajta. A csattanás hatására kinyitottam a szemeimet hevenyészett párnámon (pad+felszerelés) és felegyenesedtem. Hebegve-habogva bemutatkozott a lány, majd leült valahova elém. Két pad választott el minket.
A tekintetemmel akaratlanul is követtem. Ne essék félreértés, láttam már szép lányt, sőt! Viszont ebben a lányban éreztem valami... különlegeset. Magamban ízlelgettem a nevét, Annabelle. Tetszett a hangzása és valahogy nagyon illett a lányra. Néztem a hátát, hogy rájöjjek, mitől van ez a különleges érzésem. Az egész testem bizsergett és szinte láttam megfodrozódni körülötte a levegőt. Aztán megfordult és egyenesen a szemeimbe nézett.
Az impulzus a kék szemeiben letaglózott. Képtelenül kék szemei voltak. Megdobbant a szívem. Nem tudtam máshova nézni, csak azokba a szemekbe. Elpirult a bájos arc.
- Ne most essen szerelembe a két új tanuló! - hallatszott a terem elejéből.
Szinte mérges voltam a földrajztanárra. A lány megszakította velem a szemkontaktust és enyhe elpirulással fordult vissza a tábla felé.
- Elnézést, tanár úr! - mondta lágy hangon és enyhén zavarban.
Elmosolyodtam. Nagyon tetszett a hangja. Nem olyan magas, mint általában a lányoknak, hanem egy kicsit mélyebb, enyhe karcos éllel. Olyan volt a sok tinédzser között, mint egy felnőtt nő. Kicsengettek.
Ez kizökkentett Annabelle-ről való elmélkedésemből. Felkeltem a székemről, a hátizsákomba sepertem minden cuccomat és mentem ki a teremből a hömpölygő embertömeggel. Ahogy a terem elejéből visszanéztem a lányra, újra láttam azt a fura lüktetést körülötte. Mintha egy délibáb lenne csupán. A levegő fodrozódott a teste körül, akár egy hősugárzóból.
Ezúttal nem képzelődtem. Tudtam, mit láttam.

Kiértem a folyosóra és az udvar felé vettem az irányt. Legalábbis vettem volna.
- Gratulálok, parancsnok - hallatszott a hátam mögül. - Bogarat ültettél apám fülébe.
Hátrapillantottam. A telepiercingezett Raphaelt láttam meg felém tartani. A diákok ösztönösen utat engedtek neki. Biztosan bekapcsolt a vészjelző az agyacskájukban. Kivéve a kis DÖK-elnököt.
- Ez egyszer tuti kinyíratja magát - dünnyögtem az orrom alatt a kis mopszra utalva.
- D-diákoknak n-nem lehet testékszert hordani az iskolában - mondta eléállva.
Remegett a kis mopsz térde. Raphael bő egy fejjel magasabb volt nála.
- Te vagy a DÖK-elnök, ugye? - kérdezte, ahogy félmosolyra húzódott a szája.
- Igen - húzta ki magát büszkén.
- Remek. Én vagyok az új helyettesítőtanár - mondta idegesítő mosollyal. - Be kéne állítanod nekem a projektort.
A DÖK-elnök álla a földet súrolta. Megfagyott. Beállt az agyhalál. Szinte láttam a képzeletbeli pulzusgrafikonját kisimulni.
- T-tessék? Ön az új helyettesítőtanár? - dadogott.
- Igen, talán valami bajod van vele? - szűkültek össze a szemei.
- Kit helyettesít?
- Ms Sinal-t, a biosztanárnőt - mosolygott. - Nézd meg nyugodtan. Mr Siverblode vagyok.
A kis mopsz már szaladt is megnézni a tanáriba. Raphael körülnézett az őt bámuló arcokra.
- Tűnés, kölykök! Nem vagyok cirkuszi látványosság - mondta szigorúan.
A diákok összerezzentek a szőke tisztem vérfagyasztó szürke tekintetétől. Nemsokára kiürült a folyosó. Raphael pedig odajött hozzám.
- Mi az, hogy bogarat ültettem apád fülébe? - kérdeztem ártatlan mosollyal.
- Ne add az ártatlant, kisfiam - mondta tanári stílusban. - Valaki megmutatta neki a küldetésnaplómat és valahogy a sok adat között pont kiszúrta a sikertelen küldetést, ami levitte a teljesítményértékelésemet erre a hónapra. Szóval engem is ideküldött, hogy fedezzem a csinos kis seggedet.
- Szerinted csinos a seggem? - emeltem meg az egyik szemöldökömet.
- És még azt mondják, kettőnk közül én vagyok, aki mindig rosszra gondol - forgatta meg a szemeit.
Felnevettem. Így volt. Olyanok voltunk kinézetre, mint tűz és víz. Viszont ebben a párosban a szőke herceg volt az, aki lépten-nyomon disznóságokra gondolt.
- Tényleg, ha már itt tartunk... - kezdtem. - Hogy is érted el, hogy Ms Sinal beajánljon téged helyettesítőjeként?
Mindentudó mosolyt villantott.
- Mondjuk úgy, hogy egy csúnya influenza ledöntötte a lábáról és nem tud felkelni az ágyból - mondta lassan ízlelgetve a szavakat.
- Influenza most már a beceneved? - vigyorogtam.
- Kuss - nevetett. - A lényeg, hogy itt vagyok, nem?
- Dehogynem. És nagyon örülök, hogy a kedvenc tanárbácsim újra itt van velem - sóhajtottam, akár egy lány.
- Fúj, ezt ne csináld többször. Ne melegedj, Nolan - hátrált egy lépést.
- Pedig szeretlek, tanbá' - vigyorogtam, mint egy idióta.
- Szopásért nem kapsz jobb jegyet. Tűnés, kölyök - hessegetett mosolyogva. - Ha dolgod lenne, hivatkozz rám.
- Igen, éppen tanárbácsival voltam a szertárban és megdolgoztam a jobb jegyért - húzogattam a szemöldököm.
Beintett és ott hagyott. Én pedig a másik irányba elindultam kifelé. Az udvar felett felhők takarták el a napfényt. Szinte félhomály volt. Én beálltam egy sötétebb sarokba, hogy kivárjam a szünet végét. Nem szerettem emberekkel beszélgetni. Nem vagyok jó társalgó.
Aztán megláttam Annabelle-t. Tekintete ide-oda járt, kis teste jobbra-balra fordult. Kicsit lengén öltözött októberhez képest. De mintha... keresett volna valamit. Vagy valakit. Kíváncsian figyeltem, ahogy nézi a szembejövő arcokat, de egyik sem a célpontja volt. Pedig szinte az egész suli kinn volt az udvaron. Elvonult a kis sarkom felé.
Én pedig nem tudtam ellenállni a lehetőségnek. Megragadtam és berántottam a kis vackomba.
- Talán keresel valakit? - néztem rá egy kis mosollyal.
- Miért néztél órán? - kérdezte enyhén összeszűkült szemekkel.
- Hé-hé, nyugi. Te aztán nem teketóriázol - mondtam feltartott kezekkel. - Be ne kapj.
Én voltam a magasabb bő egy fejjel, de szinte királyi arroganciával nézett rám.
- Nem állt szándékomban bekapni, mert vettem kaját.
Megértettem. Szóval ő ilyen kis arrogáns. Mintha én nem tudnék így nézni.
- Fantasztikus - húztam el a számat.
- Amúgy miért rántottál be ide?! - méltatlankodott, közben durcásan összeszorította az ajkait.
Szép szája volt.
- Tudod, nekem ez a fétisem. Random embereket rántok be random helyekre - vontam vállat idióta vigyorral.
Mintha felvillant volna a szeme egy pillanatra. Megborzongtam. Ismét láttam a fodrozódást.
- Elég érdekes fétised van. A hazugság is a fétised? - kérdezte a lány apró mosollyal.
Lefagytam. Hogy értette ezt?
- 2 perce beszélünk és ezzel vádolsz? Valamit nagyon benézhettem! - ráncoltam a szemöldököm.
- Pont te? - kérdezte azon a karcos hangján.
- Ezzel mire célzol?
- Mindegy, hagyjuk... - sóhajtott.
- Nem, nem, hallani akarom! Miért gondolod, hogy hazudtam?
- Mindegy, most mondtam - mondta a kis ördög vigyorogva.
Húzta az agyamat. Láttam az arcán. Kis démonka volt.
- Ez nekem magas - legyintettem, majd kijöttem a sötét lyukból.
- Te vagy a magas! - hallottam magam mögül.
Megperdültem, majd szembenézve vele elővettem csibész vigyoromat.
- Ez bók volt, cica?
- Megengedtem, hogy cicának hívj, Rosszfiú? - viszonozta a mosolyomat.
- A testbeszéded megengedte - húzogattam a szemöldököm. - Később, cica.
Ezzel intettem neki és ott hagytam. Becsengettek, én viszont nem a terembe mentem. Volt még egy-két elintéznivalóm a tetőre felslisszanó sráccal. Amúgy is bioszom lett volna, Raphael pedig az én oldalamon állt.

4. rész (Annabelle szemszöge)

Mindjárt kezdődik az órám, én meg nem vagyok még kész a beiratkozással. Itt vagyok a DÖK-ös terem előtt, várok a soromra.

- Maga mit csinál itt, kisasszony? - hallottam meg egy vékony hangot magam mögül.

Ijedten fordultam a hang felé, mire egy ijesztő nénit láttam meg felém tartani.

- Én...Én... - dadogtam.

- Azonnal menjen órára! - kezdett terelgetni engem.

- De nem tudom, hol lesz órám - cincogtam.

- Mi az, hogy nem tudja?!

- Hát...új vagyok - mondta halkan.

- És maga itt van kint?! Miért nem megy be?

Erre nem tudtam mit szólni. A nő fogta magát és berántott a terembe. Egy csomó mappát meg szekrény pillantottam meg.

- Ide, kedveském, ide - intett a néni.

Olyan gyorsan adogatta a papírokat, hogy elolvasni nem is volt időm. Csak aláírtam mindent. Mire észhez tértem, a kezemben volt az órarend, meg az a papír, hogy mától itt tanulok. 

- Nyomás földrajz órára - mondta a néni, aki szabályosan kitolt engem a teremből.

Bátortalanul elmentek a folyosó végére. Háromszor végig mentek a sulin, mire leesett, hogy az órarendre vannak írva a teremszámok. Így már egyből bátrabban mentem. Gyorsan megis találtam. Bekopogtam, bementem, illendően bemutatkoztam, végül leültem egy üres helyre.

Kipakolás után felnéztem a táblára és megláttam kedvenc országomat, Spanyolországot. Csendben figyeltem, mikor megéreztem, hogy figyelnek. Ez egy ideig nem is zavart. De azért az óra felénél kezdte kiverni a biztosítékot.

Lassan körbe néztem a teremben, megtaláltam. Elsőnek megijedtem a fiútól, aki leghátul ült egyedül. Nagyon sötét haja van és azok a szemek... Húha! De miért bámul? Mi az amit rajtam bámulni lehet? Lehet, hogy nagy idomaim vannak, de ha meglátom, hogy néz, ne nézzen már! Ez egy kicsit zavarba ejtő. Mások ilyenkor mit szoktak csinálni? Tudom, hogy hülyén hangzik, de teljesen tanácstalan lettem. Mosolyogjak rá vagy mutassak be neki? Ezeket inkább hanyagolom, inkább majd szünetben megkérem, hogy ne nézzen.

-Ne most essen szerelembe a két új tanuló!- szólt ránk a föci tanár.

Pirulva fordultam el.

- Elnézést tanár úr - mondtam halkan.

Menet közben rájöttem, hogy ő az osztályfőnököm is.

Kicsöngettek. Meg kell kezdenem az akciót! Szünetben mentem is, de szem elől tévesztettem. Megnéztem a folyosón, a termekben. Most vagyok az udvaron, mikor valaki berántott egy sötétebb helyre.

3. rész (Nolan szemszöge)

- Rosszat csináltunk? - kérdezte nagy szemekkel Izzy mellőlem, ahogy a csöpögő cső alatt feküdtem és igyekeztem megjavítani.
- Dehogyis, kincsem - mondtam puhán. - De legközelebb, ha bármi elromlik, várjatok meg vele engem. Rendi?
Fekve ránéztem a kistestvéremre, aki vidáman bólogatott. Cuki fonatai összevissza röpködtek, ahogy hevesen helyeselt. Gondolom, Chloé fonta ezeket a fonatokat. Személy szerint én borzalmasan fontam, így próbáltam mindig kikerülni ezt a kérést a kishúgomtól.
- Rendi - mondta mosolyogva. - Ma is elmész?
Erre felkaptam a fejem, mire feljajdultam a homlokomba ütődő cső hatására. Visszahanyatlottam a cső alá. Természetesen a kis rosszcsont jót nevetett rajtam.
- Nem röhög, együttérez - nyögtem, ahogy fogtam a fejemet. Erre a kishúgom csak még jobban nevetni kezdett. - És igen, amint megjavítom a csövet, megyek órára.
- Órára? - nézett nagy szemekkel.
- Igen, picim, órára - sóhajtottam.
- Az milyen? - kérdezte kék szemekkel az aranyos négyéves.
- Dögunalom, mert már nem tudnak újat mondani - mondtam mosolyogva. - De majd neked is kell órára járni és akkor neked figyelned kell, rendben?
- Miért? Hiszen te mondtad, hogy dögunalom, akkor biztosan úgy is van - mondta Izzy értetlenül.
- Izadora! Ha beleugrom a kútba, nem kell utánam ugranod - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Olyankor hívok segítséget - felelte ragyogó arccal.
Erre nevetni kezdtem. Mindig valahogy elfelejtettem, hogy a kistestvérem még nem igazán értette a metaforákat. Viszont annak örültem, hogy sikerült a fejébe vésnem, hogy baj esetén hívjon mindig segítséget. Ez is már egy előrelépés, nem?
- Ügyes vagy, picim - sóhajtottam.
Izzy lelkesen bólogatott, szinte sugárzott. Adogatta a kezembe a szerszámokat. Pár perc múlva sikerült is elhárítanom a problémát. Izzadva és egy kicsit szutykosan keltem ki a cső alól.
- Felfejleszthetjük? - kérdezte tőlem lelkesen Dave, aki időközben megjelent a lábaimnál.
- Ne nyúljatok a csőhöz, rendben? - kértem tőlük szépen. - Tiltott terület. Büntit kap, aki hozzáér.
- De ha...
- Nincs 'de ha'. Ne. Nyúljatok. Hozzá - tagoltam le nekik.
Ők szinte megtörten bólintottak. A hátamra vettem a táskámat, illetve előkészítettem a picinyeimet az ovira. Hátukra adtam a kistáskát és a széldzsekit, mert már október volt. Adtam nekik egy kis nasit, ha az ottani ételt nem szeretnék.
Nekem kellett nekik egyszerre lennem az apa- és az anyafigura. Néha nehéz volt. Piszkosul bonyolult eljátszani az anyukát és az apukát egy kislánynak és egy kisfiúnak, akiknek egyébként a bátyja vagyok. Ha anyáék még élnének, nekem csupán annyi dolgom lenne, hogy piszkáljam őket. De sajna ez már nem így van. Szomorúság töltötte el a szívem, ahogy a szüleinkre gondoltam. Ők már szinte nem is emlékeznek rájuk, de én tudatosítottam bennük, hogy volt valaha egy házaspár, az anyjuk és az apjuk, akik őket szerették a világon a legjobban. Soha nem akartam átvenni az ő helyüket a gyerekek szívében. Azonban most igyekszem nekik ezt a szeretetet, amit a szüleink adtak volna nekik, pótolni.
Bezártam mindent és elindultunk az oviba. A két kisgyerek imádnivalóan fogta a két kezemet és úgy kísértem őket.
- Legyetek jók, picinyeim - öleltem meg őket.
Kis karjukkal átfonták a nyakamat és mindkettejüktől puszit kaptam.
- Milyen megható ezt látni minden reggel - hallatszott egy mosolygós női hang.
Felnéztem és Fionát, az óvónőjüket láttam meg. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy feldobtam a napodat, ne is tagadd - mondtam vigyorogva.
- Lehet - forgatta meg a szemeit kuncogva. - Sziasztok, gyerekek, mehetünk játszani?
Izzy és Dave igenlő választ adva lelkesedtek. Elköszöntek tőlem és beszaladtak a többiekhez. Mosolyogva néztem utánuk, majd a karcsú, húszas évei közepén lévő nőre néztem. Fiona úgy gondoskodott a gyerekekről, mintha a sajátjai lettek volna.
- Látod, ennyi kell és már el is lettem felejtve - sóhajtottam túldrámázva.
Poénkodva a homlokomhoz tettem a kézfejemet, mint egy igazi drámakirálynő. Fiona elkezdett nevetni.
- Ha az előbbi jelenettel nem dobtad volna fel a napomat, ezzel biztosan - törölgette a könnyeit. - Tudod, nem olyan vagy, amilyennek hittelek.
- Mármint? - emeltem meg enyhén az egyik szemöldökömet.
Fiona lassan megnyugodott a röhögőgörcs után.
- Hát, na, tudod... - mutatott rajtam végig.
Lenéztem magamra. Nem láttam semmi furcsát. Kérdőn néztem vissza rá.
- Mi az? Valami baj van velem? - kérdeztem.
- Nem, nincs semmi, csak... igazi rosszfiúnak látszol - mondta Fiona enyhén elpirulva. - Tudod, fülbevaló az egyik fülben, fekete és félhosszú haj, fekete szemek egy férfias arcban, hozzá jön egy szépen kidolgozott test.... - itt a lány alaposan végignézett rajtam a fekete pólómtól kezdve egészen a rám simuló farmerem aljáig. - Méghozzá milyen test... - motyogta maga elé, de mintha nem hallottam volna jól.
- Hogy mi?
- Semmi! - hebegte elpirulva.
Én csak vigyorogtam. Feltűnően végigmértem.
Fiona botladozva és hebegve ment vissza a gyerekekhez. Én halkan nevetve mentem a magam útjára, pontosabban a gimnáziumba. Magammal hoztam a papírjaimat is, mert mondták, hogy még el akarnak velem intézni pár dolgot.
Viszont ha ide-oda fognak küldözgetni, Isten a tanúm, arcon törölök valakit.

2. rész (Annabelle szemszöge)

Számomra minden egy tárgyalással kezdődött. Egy tárgyalással, aminek a következményét muszáj volt betartanom.

A szobámban voltam és a papírmunkáimat végeztem, mikor kopogott valaki az ajtómon.

- Gyere! - szóltam ki, fel se nézve a munkámból.

Kinyílt a nagy, fehér faajtóm. Odapillantottam és legjobb barátnőmet láttam meg, Ramsyt.  Festett szőke haja gyönyörűen omlott a hátára, vörös szemei barátságosan csillogtak. Páncélja inkább jelmezre hasonlított. Talpig feketében volt, hajpánt a hajában, kesztyűk a kezein, kopogós fekete csizma pedig a kecses lábain.

- Kihúztad a gyufát édesapádnál? - kérdezte kacéran.

- Én? Miért húztam volna ki? - mutattam magamra értetlenül.

- Nem tudom, de hívat téged.

- Mivel kapcsolatban?

- Nem árulta el, de ha szerencsénk van, elmegyünk ebből a birodalomból. Én haza megyek, te meg egy hatalmas villába kerülsz egyedül - vigyorgott.

- ...te olvastál a fejében! - jöttem rá.

- SSSHH! - intett le. -Tudod, itt a falnak is füle van! - suttogta.

- Te meg javíthatatlan vagy! - suttogtam neki mosolyogva.

Ramsy csak kuncogott.

- Miért vagy ilyen velem, Annabelle Aria hercegnő? - játszotta a sértődöttet.

- Egy: Nem szeretem, ha hercegnőnek hívsz. Kettő: Félvér vagyok, nem hercegnő, lehet, hogy elsőszülött vagyok, de nem tisztavérű. Három: Nem Annabelle, hanem csak simán BELLÁNAK hívnak- mondtam mosolyogva.

- Ezer bocsánat, Bella - kuncogott, majd kiment.

Mosolyogva ingattam a fejem. Felkeltem a papírmunkámtól és a szekrényemhez léptem. Kinyitottam és kivettem a hercegnői ruhámat a hozzáillő köpennyel. Felvettem őket, fekete hajamat felkötöttem lófarokba, tengerkék szemeimmel nem tettem semmit.

Miután elkészültem, kimentem a házamból, át a nagy kastélyba. Külön éltem a családomtól, mert félvér vagyok. De ez most nem lényeg. Bementem a tárgyalóterembe, ahol ott volt az édesapám meg a csapatom. Mélyen meghajoltam a trónon ülő férfi előtt.

- Annabelle - szólt mély hangon hozzám - Rengeteg kárt okoztál a birodalomnak a csapatoddal - tért a lényegre - A tanács döntött.

- És mi lett az ítélet, apám? - néztem vele szembe.

- Három évi száműzetés - jelentette ki.

Meghökkenve néztünk a csapattal.

- Ekkora nagy büntetés, ilyen kicsi hiba miatt? - kérdeztem.

- Kicsi hibának számít, hogy az óratornyot lebontottátok és hatalmas tűz ütött ki?! - háborodott fel.

- Az nem a mi hibánk volt! Apa, az a törzshelyünk, miért bontottuk volna le?! Én köztem és Roxanne között szerinted mi a különbség? Az, hogy én felvállalom a hibáimat, ő meg rám fogja. Most is így volt. Épp megfigyeltünk pár veszélyes oldatnak a kémiai hatásait, amikor odajött hozzánk és visítozva osztott ki engem. Nem hagytam magam. Akármennyire is a húgom, mindig veszekedni fogok vele! Hála neki, a vegyületeink összekeveredtek és felrobbantak. Így dőlt össze az óratorony - mondtam, de leintett.

-  Roxanne megmondta, hogy ezt fogod mondani- horkantott. - Egy órátok van elhagyni ezt a dimenziót - jelentette ki - Visszamentek abba a világba, ahol az emberek és egyéb fajok vannak.

Mindenki kiment a tárgyalóteremből.

-Annabelle!- szólt utánam az apám - Iskolába fogsz járni. Végzős leszel.

Morogva csomagoltam össze és hagytam el a csapattal a dimenziómat.

Nem is feladatot kaptunk...hanem büntetést...

Száműzött vagyok és végzős. Az, hogy ebből mi fog kisülni....nem tudom...

1. rész (Nolan szemszöge)

- Parancsnok! – hangzott el a titulusom, mire kihúztam magam.

Az asztalfőn ültem egy igen kényelmes széken.

- Igen? – kérdeztem vissza.

Gyűlésen voltam, ahogy még rajtam kívül az 5 tisztem, plusz a felettesem és a felesége. Egy hatalmas tárgyalóteremben voltunk, ami a köztünk csak „központ”-ként emlegetett épületben található. Végignéztem az összegyűlteken, akik a legjobb barátaim is voltak egyben. Mindannyiukat szerettem. Felálltam, ahogy az albínó férfire néztem – a felettesemre. Nagyon különleges megjelenése volt. Haja, bőre, de még a körmei is hófehérek voltak. Mindene fehér volt, kivéve a szemeit, amik vérvörösek. Szinte ragyogott, ahogy a téli napsugarak haloványan világították meg. Az arca és az egész teste kész műalkotás volt, a férfiszépség egy olyan ideálja, ami nagyon ritka. Erős, mégis arisztokratikus vonásai és kidolgozott teste volt, természetesen az egész hófehér. Ezt a kontrasztot az egyenruhája, ami lényegében tetőtől talpig fekete volt, még jobban kiemelte. Ez mindig elbűvölt.

- Feladatom van a számodra, fiam – mondta komoly hangon.

- Miféle? – kérdeztem értetlenkedve.

Nemrég értem vissza egy küldetésről. Nemrég? Konkrétan három órája szállt le a gépem, ami Franciaországból hozott idáig. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen feladatot ismét.

- Nyugi, ez nem harc – mondta mosolyogva. – Látom az arcodon, hogy a legrosszabbra számítasz.

- Nálad nem lehet tudni – nevettem fel.

Az albínó férfi vigyorgott. Mindig különleges feladatokat adott.

- Nyugi, Nolan, ez neked piskóta lesz – mondta vigyorogva az egyik tisztem.

- Akkor miért nem jössz velem, Raphael? – fordultam a nagyszájú, szőke sráchoz. – Vagy tudok egy jobbat: miért nem mész te?

A szőke tiszt felsőbbrendű mosollyal nézett rám. Viszonoztam. Az ikertestvére, konkrétan a nővére csak forgatta a szemeit ezen a rivalizáláson. A két testvér nem is különbözhetett volna jobban egymástól mentalitásban és külsőben. Csupán az arcvonásaik tudták bizonyítani, hogy valóban egy vérből valók. Kétpetéjű ikrek voltak.

- Ez nem olyan, ami az én hatáskörömbe tartozik – dőlt hátra Raphael.

Érdeklődve néztem a főnökre. Ez felkeltette a kíváncsiságomat.

- Be kéne olvadni a helyi iskolába – mondta vállat vonva az albínó.

- Mint tanár? Arra a szőke jobban megfelelne – mutattam az előbb felszólalóra. -Több diplomája van, mint amit két kezén össze tud számolni!

- Mint diák – helyesbített a szőke. – Apa azt akarja mondani, hogy legyél diák a helyi gimiben.

Az albínó férfi helytelenítően nézett a fiára, aki belebeszélt a mondandójába. Raphael csak vigyorogva ült, rákacsintva az apjára.

- Miért én? Úgy nézek ki, mint egy 24 éves. Egyetemistának még megfelelnék, de gimibe már túlkoros vagyok – mondtam lázadva.

A tisztek kuncogtak.

- A Parancsnok talán fél? – kérdezték piszkálódva.

- Dehogyis – feleltem felháborodva.

A büszkeségem erős volt és az szólalt fel belőlem.

- Majd azt mondjuk, buktál párszor – mondta vigyorogva a felettesem.

- Még hülyének is akarsz beállítani? Azt már nem! – horkantottam. – Tudod, hogy bukás nélkül, majdnem színötössel végeztem. Nem hagyom, hogy ezt egy csettintéssel eltöröld.

Szinte sértődötten néztem. Utálom, amikor idiótának állítanak be.

- Pedig de – mondta a férfi. – Magántanuló leszel az itteni gimiben. Csak le kell kapcsolni pár személyt, nem nagy cucc.

Durcás arccal elvettem a felém nyújtott okmányokat. Végzős lettem. Az okmányaimban 20 éves voltam, buktam kétszer és gyámként neveltem a két kistestvéremet. Ez legalább igaz volt.

- Mi? Egy építkezésen kell dolgozzam? – kérdeztem hitetlenkedve, ahogy néztem a szerződést.

- Igen. A kétszer bukott nagykorúnak pénzre van szüksége a kistestvérei miatt, hogy el tudja őket tartani. Erre hivatkozva nyújtottam be a nevedben magántanulói kérelmet – mondta az albínó férfi rezzenéstelen arccal.

- Miért nem biztonsági őr vagy valami? – kérdeztem megrökönyödve.

- Nettie ötlete volt – nézett a feleségére, aki kuncogott.

Szőke hajú nő volt, gyönyörű kék szemekkel. Kislányos benyomást keltett, ahogy arca kedves, gödröcskés mosolyba húzódott. Elbűvölő volt, így nem tudtam rá haragudni.

- Illeni izomzatodhoz ez munka – mondta mosolyogva a szőke nő, francia akcentussal.

Csak töredékesen beszélte a nyelvet, de nagyon illett hozzá. A teljes neve Antoinette volt, de mi csak Nettie-nek hívtuk.

- A feleséged incselkedik velem – mondtam vigyorogva.

Nettie kuncogva tiltakozott.

- Majd otthon megkapja a magáét – nevetett az albínó, ahogy rákacsintott a feleségére.

A feleség elpirult a férje tekintetétől. Én sóhajtottam. Tehát mindenképp mennem kell erre a küldetésre. Ismét gimis leszek. Utáltam gimis lenni.

- Akkor ez a végszó, mi? – kérdeztem.

A hangomat még színezte árnyalatnyi remény, de ez egyből elszállt, ahogy láttam a felettesem figyelmét teljes mértékben Nettie-re összpontosulni.

- Igen – vigyorgott a főnök. – Kint Unától megkapod a többi papírt is.

- Király – mondtam ironikusan, ahogy köszönés után elhagytam a termet.

A recepción megkaptam a többi papírt is Unától.

- Milyen volt a küldetés? – kérdezte kedvesen.

- Fárasztó – néztem az igézően világos szemekbe. – Itt milyen volt a munka?

- Ugyanezt tudom elmondani – sóhajtotta. – De örülök, hogy újra itt van, Parancsnok.

- Kösz, Una – mosolyogtam rá fáradtan.

Kezembe vettem a lapokat. Azokat olvasgatva ültem le a puffok egyikére. Benne voltak a részletek a célpontokról és a munka természetéről. Hál’Istennek most nem kellett senki speciálisat eljátszanom. Ahogy átolvasgattam a dokumentumokat, hazafelé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy nem történt semmi érdemleges a hétvégén, ameddig odavoltam. A gyerekek még nem értek haza az oviból, amikor én hazaértem a reptérről, így nem is találkoztam velük, mielőtt a központba mentem. Most már otthon kellett lenniük.

Szinte berontottam a házba.

- Jézusom, Nolan, rám hozod a szívbajt! – mondta Chloé, ahogy meglátott.

Felállt a szőnyegről, ahol mindenféle játékok hevertek. Ott volt a négyéves kishúgom macija és a nála egy évvel idősebb öcsém kisautója is. A bébiszitter Chloé volt. Vagyis inkább nem bébiszitter, hanem a központ egyik alkalmazottja, akivel nagyon jóban voltam és megtette nekem ezt a hatalmas szívességet, hogy egy hétvégére vigyázott a kistesóimra.

Mögötte a kistestvéreim voltak. Izzy és Dave úgy kukucskáltak ki Chloé mögül, mintha idegen lennék. Mit ne mondjak, kicsit bántott az a tekintet. Viszont a pici szájuk mosolyra görbült, ahogy realizálták a jelenlétem teljesen. Majd megindultak felém és a karjaimba repültek.

Jól megpuszilgattam őket. Nagyon hiányoztak a kis rosszaságok.

- Remélem, nem készítettétek ki Chloét – néztem rájuk mosolyogva.

- Igazi angyalok voltunk – mondta Dave.

Chloéra néztem megerősítésért. Ő csak forgatta a szemeit.

- Mit törtek el? – kérdeztem vigyorogva.

- Megszereltük! – mondta Izzy imádnivalóan.

Ránéztem a fekete hajú, kék szemű kislányra. Annyira cuki volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Hát persze, édesem – simogattam a kis fejét. – Mit szereltetek meg?

- A csapot – mondta Dave vidáman.

Chloé a konyha felé intett. Ideges mosolyra húztam a szám. A zöld hajú lány szólt a gyerekeknek, hogy pakolják össze a játékaikat. Ők engedelmesen mentek oda. Addig Chloé bevezetett a konyhába, ahol szinte állt a víz.

- Hirtelen eldugult – kezdte mesélni. – A kicsik megjavították, így már folyik. Csak az a baj, hogy minden irányba – fogta rövidre Chloé.

- És te szerszámot adtál a kezükbe?

- Dehogyis! Csak 2 percre fordítottam hátat, de addigra már szétszerelték a csövet.

Sóhajtottam. Remek. Akkor az első napomat gimisként majd csőszereléssel kezdhetem.

Még szerencse, hogy magántanuló vagyok, nem?

Prológus

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom. Ez a birodalom senkié, mégis mindenkié volt. Dimenziókon, földeken átívelő, ahol mindenféle lény élt. Nem uralta senki, a fajok egymás közt kölcsönös megegyezéssel éltek. A lények dimenziókban éltek, elszeparálva egymástól, mégis együtt a nagy kozmoszban.

Ezek voltak a tündérek, angyalok, démonok, alakváltók és még jó pár ismert és ismeretlen mitologikus lény. Mind-mind békében éltek egymás mellett. Túl szép, hogy igaz legyen? Így van. Az anyatermészet is így gondolhatta, ugyanis létrehozott egy olyan erőt és késztetést, aminek hatására ezek a lények háborúzni kezdtek. A békés fajok erőszakosak lettek, az egyének többé nem voltak egyenlőek. Elkezdődött a természeti differenciálódás, az alsóbb- és felsőbbrendű fajok kialakulása.

Fajok pusztultak ki, akik nem tudták felvenni a harcot. Mások rabszolgák vagy tenyészállatok lettek. A gazdagok éltek, a szegények haltak. Megtörtént a természetes kiválasztódás és szinte a semmiből létrejött egy új világ. Az emberek világa, ahol törékeny halandók éltek isteni környezetben. Akik hasonlított hozzájuk, mégis különböztek tőlük. Az emberszabásúak pedig igyekeztek köztük élni.

Elsőként az angyalok foglalták el helyüket az emberi világ felsőbb szféráiban. A halandók istenként imádták őket és egy felsőbb hatalom szószólóinak hitték a szárnyas lényeket. Jól éltek az emberek között. Idővel megtanulták, hogy az emberek hitéből hasznot és erőt tudnak meríteni.

Amikor ezt meghallották, mentek az alakváltók is. A hagyományos állatok között kiválóan el tudtak vegyülni. Ha jól választottak formát, az emberek gondoskodtak róluk vagy éppen békén hagyták őket. Itt is megtörtént a differenciálódás. Bizonyos alakok berögzültek, így lettek az alakváltók specializálódva például oroszlánra, farkasra, medvére, illetve még más fajokra. Ők is ott maradtak.

Szerencsével jártak a démonok és a boszorkányok is. Illetve még más fajok. Azonban az ember egoista faj volt – nem tűrte meg a felsőbbrendű fajokat a sorai közt. Elkezdték irtani a jövevényeket, már akikről tudták, hogy nem emberek. Valakik visszamenekültek a dimenzióikba, ami háború sújtotta volt. A többiek szinte kihaltak az emberek világában. Ugyanis az emberek gyengék, de tanulékonyak – kiderítették a lények gyengepontjait és oda ütöttek, ahol fájt.

Most már tudod, kedves Olvasó, hogy honnan indulunk ki. Ebből a hatalmas kozmoszból azonban kiemelném a démonokat. Annyiban különlegesek, hogy már az emberi világ megjelenése előtt volt egy bizonyos hierarchikus rendszerük. Megvoltak a saját szabályaik, amiket mindenek felett tisztelniük kellett. Nemesek és szegények, ragadozók és prédák voltak. Azonban néha az erős fajok is prédákká váltak. Hogy ez hogyan lehetséges?

Vegyük például az éjdémonokat vagy az elemeket uraló démonokat. Az éjdémonok csápjai a gerincük tövéből nőtt ki, amik a leélt éveik szerint lettek hosszabbak és lett belőlük több. Ezeknek a végtagoknak saját tudatuk volt és a gazdatest meg tudta változtatni az anyagukat ezeknek a csápoknak. Lehetett a legerősebb fegyver vagy akár a legpuhább szőrme. Rendkívül értékesek voltak. Ezért tömegesen vadászták őket.

Az elemeket uraló démonokban volt található egy ’gömb’. Ez a gömb tartalmazta az erejüket. Végtelen tűz, víz, szél vagy levegőforrások, amikkel kis energiát közölve félelmetes mennyiségű energiát lehet előállítani. Ők is vadászlistán voltak. Tehát aki tudott közülük, az menekült.

Ezekből a szakadárokból az emberi világban klánok alakultak. Először a démonok kezdték el ezt, azonban később más fajok is így tettek, mert rájöttek, hogy csapatban könnyebb boldogulni a Földön. Titkolózni kezdtek, tanulva a boszorkányok hibájából. Nem akartak elevenen elégni, ahogy az előbb említett csoport bátor tagjai, akik felvállalták másságukat.

Egy ilyen világban kezdődik a történetünk - ahol nem lehetünk biztos benne, hogy az utcán nem egy farkasember vagy egy démon ment-e el mellettünk. Hogy az esti üvöltés valami lényhez tartozott-e vagy csak a szél volt? Vagy esetleg a csábos lovag, aki kopogtat éjfélkor az ablakon, igazán az-e, akinek látszik?

Beköszönés

Sziasztok!
Mielőtt ez a történet elkezdődne, szögezzünk le pár dolgot.
Először is, örülök, hogy sikerült eljutnunk a megvalósításig, mert szerény személyes véleményem szerint ez zseniális. Mármint ami magát az ötletet illeti. Ezt a sztorit az egyik barátnőmmel írjuk, remélem tetszeni fog. Nem is tudom, mikor kezdődött az "ötletelés". De mindegy is, a lényeg az, hogy itt vagyunk.
Másodszor ez az egész roleplay-szerűen fog menni. Tehát egyet én, egyet Ciklon ír - az enyém a srác, övé a főszereplő lány. Tehát én előveszem a lehető legjobb fiú arcomat. Ez érdekesen fog néha kijönni, de majd meglátjátok.
Harmadszor pedig nagyon jó szórakozást kívánok ehhez az egészhez, merüljetek el benne és vegyétek át a világot!
Puszi, Aislynn


Sziasztok, Ciklon01 vagyok!
Nagyon boldog vagyok, hogy ez a történet elkezdődött. Remélem, tetszeni fog nektek. Mindent belefogok adni ebbe a történetbe. Kicsit zavarban vagyok, de idővel feloldódom.:) Én fogom írni a lány karaktert. Nagyon örülök emiatt, mivel úgy érzem, hogy lányokat jobban tudok irányítani a történetekben, mint fiúkat.
Nem is kicsit vagyok hálás a "kolléganőmnek", ugyanis segít nekem mindenben és ezért tényleg nagyon hálás vagyok.
Jó szórakozást, Ciklon01