3. rész (Nolan szemszöge)

- Rosszat csináltunk? - kérdezte nagy szemekkel Izzy mellőlem, ahogy a csöpögő cső alatt feküdtem és igyekeztem megjavítani.
- Dehogyis, kincsem - mondtam puhán. - De legközelebb, ha bármi elromlik, várjatok meg vele engem. Rendi?
Fekve ránéztem a kistestvéremre, aki vidáman bólogatott. Cuki fonatai összevissza röpködtek, ahogy hevesen helyeselt. Gondolom, Chloé fonta ezeket a fonatokat. Személy szerint én borzalmasan fontam, így próbáltam mindig kikerülni ezt a kérést a kishúgomtól.
- Rendi - mondta mosolyogva. - Ma is elmész?
Erre felkaptam a fejem, mire feljajdultam a homlokomba ütődő cső hatására. Visszahanyatlottam a cső alá. Természetesen a kis rosszcsont jót nevetett rajtam.
- Nem röhög, együttérez - nyögtem, ahogy fogtam a fejemet. Erre a kishúgom csak még jobban nevetni kezdett. - És igen, amint megjavítom a csövet, megyek órára.
- Órára? - nézett nagy szemekkel.
- Igen, picim, órára - sóhajtottam.
- Az milyen? - kérdezte kék szemekkel az aranyos négyéves.
- Dögunalom, mert már nem tudnak újat mondani - mondtam mosolyogva. - De majd neked is kell órára járni és akkor neked figyelned kell, rendben?
- Miért? Hiszen te mondtad, hogy dögunalom, akkor biztosan úgy is van - mondta Izzy értetlenül.
- Izadora! Ha beleugrom a kútba, nem kell utánam ugranod - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Olyankor hívok segítséget - felelte ragyogó arccal.
Erre nevetni kezdtem. Mindig valahogy elfelejtettem, hogy a kistestvérem még nem igazán értette a metaforákat. Viszont annak örültem, hogy sikerült a fejébe vésnem, hogy baj esetén hívjon mindig segítséget. Ez is már egy előrelépés, nem?
- Ügyes vagy, picim - sóhajtottam.
Izzy lelkesen bólogatott, szinte sugárzott. Adogatta a kezembe a szerszámokat. Pár perc múlva sikerült is elhárítanom a problémát. Izzadva és egy kicsit szutykosan keltem ki a cső alól.
- Felfejleszthetjük? - kérdezte tőlem lelkesen Dave, aki időközben megjelent a lábaimnál.
- Ne nyúljatok a csőhöz, rendben? - kértem tőlük szépen. - Tiltott terület. Büntit kap, aki hozzáér.
- De ha...
- Nincs 'de ha'. Ne. Nyúljatok. Hozzá - tagoltam le nekik.
Ők szinte megtörten bólintottak. A hátamra vettem a táskámat, illetve előkészítettem a picinyeimet az ovira. Hátukra adtam a kistáskát és a széldzsekit, mert már október volt. Adtam nekik egy kis nasit, ha az ottani ételt nem szeretnék.
Nekem kellett nekik egyszerre lennem az apa- és az anyafigura. Néha nehéz volt. Piszkosul bonyolult eljátszani az anyukát és az apukát egy kislánynak és egy kisfiúnak, akiknek egyébként a bátyja vagyok. Ha anyáék még élnének, nekem csupán annyi dolgom lenne, hogy piszkáljam őket. De sajna ez már nem így van. Szomorúság töltötte el a szívem, ahogy a szüleinkre gondoltam. Ők már szinte nem is emlékeznek rájuk, de én tudatosítottam bennük, hogy volt valaha egy házaspár, az anyjuk és az apjuk, akik őket szerették a világon a legjobban. Soha nem akartam átvenni az ő helyüket a gyerekek szívében. Azonban most igyekszem nekik ezt a szeretetet, amit a szüleink adtak volna nekik, pótolni.
Bezártam mindent és elindultunk az oviba. A két kisgyerek imádnivalóan fogta a két kezemet és úgy kísértem őket.
- Legyetek jók, picinyeim - öleltem meg őket.
Kis karjukkal átfonták a nyakamat és mindkettejüktől puszit kaptam.
- Milyen megható ezt látni minden reggel - hallatszott egy mosolygós női hang.
Felnéztem és Fionát, az óvónőjüket láttam meg. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy feldobtam a napodat, ne is tagadd - mondtam vigyorogva.
- Lehet - forgatta meg a szemeit kuncogva. - Sziasztok, gyerekek, mehetünk játszani?
Izzy és Dave igenlő választ adva lelkesedtek. Elköszöntek tőlem és beszaladtak a többiekhez. Mosolyogva néztem utánuk, majd a karcsú, húszas évei közepén lévő nőre néztem. Fiona úgy gondoskodott a gyerekekről, mintha a sajátjai lettek volna.
- Látod, ennyi kell és már el is lettem felejtve - sóhajtottam túldrámázva.
Poénkodva a homlokomhoz tettem a kézfejemet, mint egy igazi drámakirálynő. Fiona elkezdett nevetni.
- Ha az előbbi jelenettel nem dobtad volna fel a napomat, ezzel biztosan - törölgette a könnyeit. - Tudod, nem olyan vagy, amilyennek hittelek.
- Mármint? - emeltem meg enyhén az egyik szemöldökömet.
Fiona lassan megnyugodott a röhögőgörcs után.
- Hát, na, tudod... - mutatott rajtam végig.
Lenéztem magamra. Nem láttam semmi furcsát. Kérdőn néztem vissza rá.
- Mi az? Valami baj van velem? - kérdeztem.
- Nem, nincs semmi, csak... igazi rosszfiúnak látszol - mondta Fiona enyhén elpirulva. - Tudod, fülbevaló az egyik fülben, fekete és félhosszú haj, fekete szemek egy férfias arcban, hozzá jön egy szépen kidolgozott test.... - itt a lány alaposan végignézett rajtam a fekete pólómtól kezdve egészen a rám simuló farmerem aljáig. - Méghozzá milyen test... - motyogta maga elé, de mintha nem hallottam volna jól.
- Hogy mi?
- Semmi! - hebegte elpirulva.
Én csak vigyorogtam. Feltűnően végigmértem.
Fiona botladozva és hebegve ment vissza a gyerekekhez. Én halkan nevetve mentem a magam útjára, pontosabban a gimnáziumba. Magammal hoztam a papírjaimat is, mert mondták, hogy még el akarnak velem intézni pár dolgot.
Viszont ha ide-oda fognak küldözgetni, Isten a tanúm, arcon törölök valakit.

2. rész (Annabelle szemszöge)

Számomra minden egy tárgyalással kezdődött. Egy tárgyalással, aminek a következményét muszáj volt betartanom.

A szobámban voltam és a papírmunkáimat végeztem, mikor kopogott valaki az ajtómon.

- Gyere! - szóltam ki, fel se nézve a munkámból.

Kinyílt a nagy, fehér faajtóm. Odapillantottam és legjobb barátnőmet láttam meg, Ramsyt.  Festett szőke haja gyönyörűen omlott a hátára, vörös szemei barátságosan csillogtak. Páncélja inkább jelmezre hasonlított. Talpig feketében volt, hajpánt a hajában, kesztyűk a kezein, kopogós fekete csizma pedig a kecses lábain.

- Kihúztad a gyufát édesapádnál? - kérdezte kacéran.

- Én? Miért húztam volna ki? - mutattam magamra értetlenül.

- Nem tudom, de hívat téged.

- Mivel kapcsolatban?

- Nem árulta el, de ha szerencsénk van, elmegyünk ebből a birodalomból. Én haza megyek, te meg egy hatalmas villába kerülsz egyedül - vigyorgott.

- ...te olvastál a fejében! - jöttem rá.

- SSSHH! - intett le. -Tudod, itt a falnak is füle van! - suttogta.

- Te meg javíthatatlan vagy! - suttogtam neki mosolyogva.

Ramsy csak kuncogott.

- Miért vagy ilyen velem, Annabelle Aria hercegnő? - játszotta a sértődöttet.

- Egy: Nem szeretem, ha hercegnőnek hívsz. Kettő: Félvér vagyok, nem hercegnő, lehet, hogy elsőszülött vagyok, de nem tisztavérű. Három: Nem Annabelle, hanem csak simán BELLÁNAK hívnak- mondtam mosolyogva.

- Ezer bocsánat, Bella - kuncogott, majd kiment.

Mosolyogva ingattam a fejem. Felkeltem a papírmunkámtól és a szekrényemhez léptem. Kinyitottam és kivettem a hercegnői ruhámat a hozzáillő köpennyel. Felvettem őket, fekete hajamat felkötöttem lófarokba, tengerkék szemeimmel nem tettem semmit.

Miután elkészültem, kimentem a házamból, át a nagy kastélyba. Külön éltem a családomtól, mert félvér vagyok. De ez most nem lényeg. Bementem a tárgyalóterembe, ahol ott volt az édesapám meg a csapatom. Mélyen meghajoltam a trónon ülő férfi előtt.

- Annabelle - szólt mély hangon hozzám - Rengeteg kárt okoztál a birodalomnak a csapatoddal - tért a lényegre - A tanács döntött.

- És mi lett az ítélet, apám? - néztem vele szembe.

- Három évi száműzetés - jelentette ki.

Meghökkenve néztünk a csapattal.

- Ekkora nagy büntetés, ilyen kicsi hiba miatt? - kérdeztem.

- Kicsi hibának számít, hogy az óratornyot lebontottátok és hatalmas tűz ütött ki?! - háborodott fel.

- Az nem a mi hibánk volt! Apa, az a törzshelyünk, miért bontottuk volna le?! Én köztem és Roxanne között szerinted mi a különbség? Az, hogy én felvállalom a hibáimat, ő meg rám fogja. Most is így volt. Épp megfigyeltünk pár veszélyes oldatnak a kémiai hatásait, amikor odajött hozzánk és visítozva osztott ki engem. Nem hagytam magam. Akármennyire is a húgom, mindig veszekedni fogok vele! Hála neki, a vegyületeink összekeveredtek és felrobbantak. Így dőlt össze az óratorony - mondtam, de leintett.

-  Roxanne megmondta, hogy ezt fogod mondani- horkantott. - Egy órátok van elhagyni ezt a dimenziót - jelentette ki - Visszamentek abba a világba, ahol az emberek és egyéb fajok vannak.

Mindenki kiment a tárgyalóteremből.

-Annabelle!- szólt utánam az apám - Iskolába fogsz járni. Végzős leszel.

Morogva csomagoltam össze és hagytam el a csapattal a dimenziómat.

Nem is feladatot kaptunk...hanem büntetést...

Száműzött vagyok és végzős. Az, hogy ebből mi fog kisülni....nem tudom...

1. rész (Nolan szemszöge)

- Parancsnok! – hangzott el a titulusom, mire kihúztam magam.

Az asztalfőn ültem egy igen kényelmes széken.

- Igen? – kérdeztem vissza.

Gyűlésen voltam, ahogy még rajtam kívül az 5 tisztem, plusz a felettesem és a felesége. Egy hatalmas tárgyalóteremben voltunk, ami a köztünk csak „központ”-ként emlegetett épületben található. Végignéztem az összegyűlteken, akik a legjobb barátaim is voltak egyben. Mindannyiukat szerettem. Felálltam, ahogy az albínó férfire néztem – a felettesemre. Nagyon különleges megjelenése volt. Haja, bőre, de még a körmei is hófehérek voltak. Mindene fehér volt, kivéve a szemeit, amik vérvörösek. Szinte ragyogott, ahogy a téli napsugarak haloványan világították meg. Az arca és az egész teste kész műalkotás volt, a férfiszépség egy olyan ideálja, ami nagyon ritka. Erős, mégis arisztokratikus vonásai és kidolgozott teste volt, természetesen az egész hófehér. Ezt a kontrasztot az egyenruhája, ami lényegében tetőtől talpig fekete volt, még jobban kiemelte. Ez mindig elbűvölt.

- Feladatom van a számodra, fiam – mondta komoly hangon.

- Miféle? – kérdeztem értetlenkedve.

Nemrég értem vissza egy küldetésről. Nemrég? Konkrétan három órája szállt le a gépem, ami Franciaországból hozott idáig. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen feladatot ismét.

- Nyugi, ez nem harc – mondta mosolyogva. – Látom az arcodon, hogy a legrosszabbra számítasz.

- Nálad nem lehet tudni – nevettem fel.

Az albínó férfi vigyorgott. Mindig különleges feladatokat adott.

- Nyugi, Nolan, ez neked piskóta lesz – mondta vigyorogva az egyik tisztem.

- Akkor miért nem jössz velem, Raphael? – fordultam a nagyszájú, szőke sráchoz. – Vagy tudok egy jobbat: miért nem mész te?

A szőke tiszt felsőbbrendű mosollyal nézett rám. Viszonoztam. Az ikertestvére, konkrétan a nővére csak forgatta a szemeit ezen a rivalizáláson. A két testvér nem is különbözhetett volna jobban egymástól mentalitásban és külsőben. Csupán az arcvonásaik tudták bizonyítani, hogy valóban egy vérből valók. Kétpetéjű ikrek voltak.

- Ez nem olyan, ami az én hatáskörömbe tartozik – dőlt hátra Raphael.

Érdeklődve néztem a főnökre. Ez felkeltette a kíváncsiságomat.

- Be kéne olvadni a helyi iskolába – mondta vállat vonva az albínó.

- Mint tanár? Arra a szőke jobban megfelelne – mutattam az előbb felszólalóra. -Több diplomája van, mint amit két kezén össze tud számolni!

- Mint diák – helyesbített a szőke. – Apa azt akarja mondani, hogy legyél diák a helyi gimiben.

Az albínó férfi helytelenítően nézett a fiára, aki belebeszélt a mondandójába. Raphael csak vigyorogva ült, rákacsintva az apjára.

- Miért én? Úgy nézek ki, mint egy 24 éves. Egyetemistának még megfelelnék, de gimibe már túlkoros vagyok – mondtam lázadva.

A tisztek kuncogtak.

- A Parancsnok talán fél? – kérdezték piszkálódva.

- Dehogyis – feleltem felháborodva.

A büszkeségem erős volt és az szólalt fel belőlem.

- Majd azt mondjuk, buktál párszor – mondta vigyorogva a felettesem.

- Még hülyének is akarsz beállítani? Azt már nem! – horkantottam. – Tudod, hogy bukás nélkül, majdnem színötössel végeztem. Nem hagyom, hogy ezt egy csettintéssel eltöröld.

Szinte sértődötten néztem. Utálom, amikor idiótának állítanak be.

- Pedig de – mondta a férfi. – Magántanuló leszel az itteni gimiben. Csak le kell kapcsolni pár személyt, nem nagy cucc.

Durcás arccal elvettem a felém nyújtott okmányokat. Végzős lettem. Az okmányaimban 20 éves voltam, buktam kétszer és gyámként neveltem a két kistestvéremet. Ez legalább igaz volt.

- Mi? Egy építkezésen kell dolgozzam? – kérdeztem hitetlenkedve, ahogy néztem a szerződést.

- Igen. A kétszer bukott nagykorúnak pénzre van szüksége a kistestvérei miatt, hogy el tudja őket tartani. Erre hivatkozva nyújtottam be a nevedben magántanulói kérelmet – mondta az albínó férfi rezzenéstelen arccal.

- Miért nem biztonsági őr vagy valami? – kérdeztem megrökönyödve.

- Nettie ötlete volt – nézett a feleségére, aki kuncogott.

Szőke hajú nő volt, gyönyörű kék szemekkel. Kislányos benyomást keltett, ahogy arca kedves, gödröcskés mosolyba húzódott. Elbűvölő volt, így nem tudtam rá haragudni.

- Illeni izomzatodhoz ez munka – mondta mosolyogva a szőke nő, francia akcentussal.

Csak töredékesen beszélte a nyelvet, de nagyon illett hozzá. A teljes neve Antoinette volt, de mi csak Nettie-nek hívtuk.

- A feleséged incselkedik velem – mondtam vigyorogva.

Nettie kuncogva tiltakozott.

- Majd otthon megkapja a magáét – nevetett az albínó, ahogy rákacsintott a feleségére.

A feleség elpirult a férje tekintetétől. Én sóhajtottam. Tehát mindenképp mennem kell erre a küldetésre. Ismét gimis leszek. Utáltam gimis lenni.

- Akkor ez a végszó, mi? – kérdeztem.

A hangomat még színezte árnyalatnyi remény, de ez egyből elszállt, ahogy láttam a felettesem figyelmét teljes mértékben Nettie-re összpontosulni.

- Igen – vigyorgott a főnök. – Kint Unától megkapod a többi papírt is.

- Király – mondtam ironikusan, ahogy köszönés után elhagytam a termet.

A recepción megkaptam a többi papírt is Unától.

- Milyen volt a küldetés? – kérdezte kedvesen.

- Fárasztó – néztem az igézően világos szemekbe. – Itt milyen volt a munka?

- Ugyanezt tudom elmondani – sóhajtotta. – De örülök, hogy újra itt van, Parancsnok.

- Kösz, Una – mosolyogtam rá fáradtan.

Kezembe vettem a lapokat. Azokat olvasgatva ültem le a puffok egyikére. Benne voltak a részletek a célpontokról és a munka természetéről. Hál’Istennek most nem kellett senki speciálisat eljátszanom. Ahogy átolvasgattam a dokumentumokat, hazafelé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy nem történt semmi érdemleges a hétvégén, ameddig odavoltam. A gyerekek még nem értek haza az oviból, amikor én hazaértem a reptérről, így nem is találkoztam velük, mielőtt a központba mentem. Most már otthon kellett lenniük.

Szinte berontottam a házba.

- Jézusom, Nolan, rám hozod a szívbajt! – mondta Chloé, ahogy meglátott.

Felállt a szőnyegről, ahol mindenféle játékok hevertek. Ott volt a négyéves kishúgom macija és a nála egy évvel idősebb öcsém kisautója is. A bébiszitter Chloé volt. Vagyis inkább nem bébiszitter, hanem a központ egyik alkalmazottja, akivel nagyon jóban voltam és megtette nekem ezt a hatalmas szívességet, hogy egy hétvégére vigyázott a kistesóimra.

Mögötte a kistestvéreim voltak. Izzy és Dave úgy kukucskáltak ki Chloé mögül, mintha idegen lennék. Mit ne mondjak, kicsit bántott az a tekintet. Viszont a pici szájuk mosolyra görbült, ahogy realizálták a jelenlétem teljesen. Majd megindultak felém és a karjaimba repültek.

Jól megpuszilgattam őket. Nagyon hiányoztak a kis rosszaságok.

- Remélem, nem készítettétek ki Chloét – néztem rájuk mosolyogva.

- Igazi angyalok voltunk – mondta Dave.

Chloéra néztem megerősítésért. Ő csak forgatta a szemeit.

- Mit törtek el? – kérdeztem vigyorogva.

- Megszereltük! – mondta Izzy imádnivalóan.

Ránéztem a fekete hajú, kék szemű kislányra. Annyira cuki volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Hát persze, édesem – simogattam a kis fejét. – Mit szereltetek meg?

- A csapot – mondta Dave vidáman.

Chloé a konyha felé intett. Ideges mosolyra húztam a szám. A zöld hajú lány szólt a gyerekeknek, hogy pakolják össze a játékaikat. Ők engedelmesen mentek oda. Addig Chloé bevezetett a konyhába, ahol szinte állt a víz.

- Hirtelen eldugult – kezdte mesélni. – A kicsik megjavították, így már folyik. Csak az a baj, hogy minden irányba – fogta rövidre Chloé.

- És te szerszámot adtál a kezükbe?

- Dehogyis! Csak 2 percre fordítottam hátat, de addigra már szétszerelték a csövet.

Sóhajtottam. Remek. Akkor az első napomat gimisként majd csőszereléssel kezdhetem.

Még szerencse, hogy magántanuló vagyok, nem?

Prológus

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom. Ez a birodalom senkié, mégis mindenkié volt. Dimenziókon, földeken átívelő, ahol mindenféle lény élt. Nem uralta senki, a fajok egymás közt kölcsönös megegyezéssel éltek. A lények dimenziókban éltek, elszeparálva egymástól, mégis együtt a nagy kozmoszban.

Ezek voltak a tündérek, angyalok, démonok, alakváltók és még jó pár ismert és ismeretlen mitologikus lény. Mind-mind békében éltek egymás mellett. Túl szép, hogy igaz legyen? Így van. Az anyatermészet is így gondolhatta, ugyanis létrehozott egy olyan erőt és késztetést, aminek hatására ezek a lények háborúzni kezdtek. A békés fajok erőszakosak lettek, az egyének többé nem voltak egyenlőek. Elkezdődött a természeti differenciálódás, az alsóbb- és felsőbbrendű fajok kialakulása.

Fajok pusztultak ki, akik nem tudták felvenni a harcot. Mások rabszolgák vagy tenyészállatok lettek. A gazdagok éltek, a szegények haltak. Megtörtént a természetes kiválasztódás és szinte a semmiből létrejött egy új világ. Az emberek világa, ahol törékeny halandók éltek isteni környezetben. Akik hasonlított hozzájuk, mégis különböztek tőlük. Az emberszabásúak pedig igyekeztek köztük élni.

Elsőként az angyalok foglalták el helyüket az emberi világ felsőbb szféráiban. A halandók istenként imádták őket és egy felsőbb hatalom szószólóinak hitték a szárnyas lényeket. Jól éltek az emberek között. Idővel megtanulták, hogy az emberek hitéből hasznot és erőt tudnak meríteni.

Amikor ezt meghallották, mentek az alakváltók is. A hagyományos állatok között kiválóan el tudtak vegyülni. Ha jól választottak formát, az emberek gondoskodtak róluk vagy éppen békén hagyták őket. Itt is megtörtént a differenciálódás. Bizonyos alakok berögzültek, így lettek az alakváltók specializálódva például oroszlánra, farkasra, medvére, illetve még más fajokra. Ők is ott maradtak.

Szerencsével jártak a démonok és a boszorkányok is. Illetve még más fajok. Azonban az ember egoista faj volt – nem tűrte meg a felsőbbrendű fajokat a sorai közt. Elkezdték irtani a jövevényeket, már akikről tudták, hogy nem emberek. Valakik visszamenekültek a dimenzióikba, ami háború sújtotta volt. A többiek szinte kihaltak az emberek világában. Ugyanis az emberek gyengék, de tanulékonyak – kiderítették a lények gyengepontjait és oda ütöttek, ahol fájt.

Most már tudod, kedves Olvasó, hogy honnan indulunk ki. Ebből a hatalmas kozmoszból azonban kiemelném a démonokat. Annyiban különlegesek, hogy már az emberi világ megjelenése előtt volt egy bizonyos hierarchikus rendszerük. Megvoltak a saját szabályaik, amiket mindenek felett tisztelniük kellett. Nemesek és szegények, ragadozók és prédák voltak. Azonban néha az erős fajok is prédákká váltak. Hogy ez hogyan lehetséges?

Vegyük például az éjdémonokat vagy az elemeket uraló démonokat. Az éjdémonok csápjai a gerincük tövéből nőtt ki, amik a leélt éveik szerint lettek hosszabbak és lett belőlük több. Ezeknek a végtagoknak saját tudatuk volt és a gazdatest meg tudta változtatni az anyagukat ezeknek a csápoknak. Lehetett a legerősebb fegyver vagy akár a legpuhább szőrme. Rendkívül értékesek voltak. Ezért tömegesen vadászták őket.

Az elemeket uraló démonokban volt található egy ’gömb’. Ez a gömb tartalmazta az erejüket. Végtelen tűz, víz, szél vagy levegőforrások, amikkel kis energiát közölve félelmetes mennyiségű energiát lehet előállítani. Ők is vadászlistán voltak. Tehát aki tudott közülük, az menekült.

Ezekből a szakadárokból az emberi világban klánok alakultak. Először a démonok kezdték el ezt, azonban később más fajok is így tettek, mert rájöttek, hogy csapatban könnyebb boldogulni a Földön. Titkolózni kezdtek, tanulva a boszorkányok hibájából. Nem akartak elevenen elégni, ahogy az előbb említett csoport bátor tagjai, akik felvállalták másságukat.

Egy ilyen világban kezdődik a történetünk - ahol nem lehetünk biztos benne, hogy az utcán nem egy farkasember vagy egy démon ment-e el mellettünk. Hogy az esti üvöltés valami lényhez tartozott-e vagy csak a szél volt? Vagy esetleg a csábos lovag, aki kopogtat éjfélkor az ablakon, igazán az-e, akinek látszik?

Beköszönés

Sziasztok!
Mielőtt ez a történet elkezdődne, szögezzünk le pár dolgot.
Először is, örülök, hogy sikerült eljutnunk a megvalósításig, mert szerény személyes véleményem szerint ez zseniális. Mármint ami magát az ötletet illeti. Ezt a sztorit az egyik barátnőmmel írjuk, remélem tetszeni fog. Nem is tudom, mikor kezdődött az "ötletelés". De mindegy is, a lényeg az, hogy itt vagyunk.
Másodszor ez az egész roleplay-szerűen fog menni. Tehát egyet én, egyet Ciklon ír - az enyém a srác, övé a főszereplő lány. Tehát én előveszem a lehető legjobb fiú arcomat. Ez érdekesen fog néha kijönni, de majd meglátjátok.
Harmadszor pedig nagyon jó szórakozást kívánok ehhez az egészhez, merüljetek el benne és vegyétek át a világot!
Puszi, Aislynn


Sziasztok, Ciklon01 vagyok!
Nagyon boldog vagyok, hogy ez a történet elkezdődött. Remélem, tetszeni fog nektek. Mindent belefogok adni ebbe a történetbe. Kicsit zavarban vagyok, de idővel feloldódom.:) Én fogom írni a lány karaktert. Nagyon örülök emiatt, mivel úgy érzem, hogy lányokat jobban tudok irányítani a történetekben, mint fiúkat.
Nem is kicsit vagyok hálás a "kolléganőmnek", ugyanis segít nekem mindenben és ezért tényleg nagyon hálás vagyok.
Jó szórakozást, Ciklon01