9. rész (Nolan szemszöge)

A kis ördögfiókák nem akarták elfogadni, hogy hívtam valakit hozzájuk.
- Nem kell bébicsősz! Itthon tudunk maradni egyedül! - mondta Dave az asztal tetejéről.
Izzy bőszen bólogatott a kis fejecskéjével.
- Dehogynem, kell. Egy nagyon kedves lány és biztosan játszik majd veletek - mondtam finoman, hogy megnyugtassam őket.
- NEM! Nagyok vagyunk már! - dobbantott az asztalon.
Néztem a durcás, fekete hajú kisfiút, akinek ugyanolyan sötét szemei voltak, mint nekem. Emlékeztem rá, hogy én is ilyen nyakas voltam ebben a témában. Ráadásul Izzy a maciját ölelve helyeselt. Csak most láttam, hogy a húgomon az én egyik pólóm volt. Bőven a földet söpörte a 4 éves kislányon.
- Izzy, miért van rajtad a pólóm? - kérdeztem, ahogy felvettem a karjaimba a kis sózsákot. - Megint a szekrényemben kukacoskodtál?
- Olyan illata van, mint neked - mondta halkan a húgom, ahogy a maciját kis mellkasához szorította és nagy, kék szemeivel rám nézett. - Szeretem az illatod.
Nem tudtam rá haragudni. Egy cuppanós puszit adtam neki, mire a kis izgága felkacagott.
- Ígérem, jövő héten Fifi vigyáz rátok. De most neki is dolga van - mondtam nyugodtan. - Addig be kell érnetek Annabelle-el.
Dave elvörösödött arccal durcázott. Közben valami olyan dolgokat motyogott, mint 'elég nagyok vagyunk már', meg 'ez olyan megalázó'. Másik karomba felvettem őt is. Viszont elfordult tőlem.
- Dave, ne csináld már - sóhajtottam, de mosolyognom kellett. - Chloéval is jól kijöttél, nem?
- Ő más - mondta halkan.
- És mégis miben?
- Ő a központba való - dacos hangjában volt némi igazság.
Ekkor ugrott be egy zseniális ötlet. Visszaemlékeztem Nettie egyik tanácsára a hajthatatlan kisgyerekekkel kapcsolatban. "Gyerekkel élni olyan, mintha a kicsi, részeg haverod lenne". Talán nem egészen így hangzott, de ez volt a lényege.
- Tudod, mit? Téged bízlak meg azzal, hogy ellenőrizd Annabelle-t. Ha bármi gyanúsat csinál, rászólhatsz - mondtam és igyekeztem, hogy a ravasz mosoly ne üljön ki az arcomra.
A kisfiú bekapta a csalit. Csillogó szemekkel fordult felém.
- Tényleg? Rászólhatok? - lelkesedett be teljesen.
- Persze. De, tudod, ne olyan erősen. Csak finoman, ahogy gyakoroltuk - simogattam meg az arcocskát.
Bőszen bólogatott. Látszott az arcán, hogy már meggyökerezett benne a hatalom csírája. Végre tehetett valamit a nagyokkal szemben. Az órára pillantottam. Nemsoká mennem kellett.
- Tudjátok a szabályokat. Legyetek kedvesek és ne szedjetek szét semmit - mondtam, ahogy leültettem őket.
Izzy lóbálta a lábacskáit. majd felém nyújtotta az egyiket. Mezítláb volt. Nagy sóhajjal feladtam rá a zoknit, majd megpuszilgattam a kis térdeket. Elbűvölően kacagott. Majd Dave-hez fordulva megigazítottam a kis nadrágját és újragomboltam a félregombolt ingecskét.
- Bízom benned, apróság - súgtam neki.
Ő komoly arccal bólintott. Mosolyogva adtam egy puszit az orcájára.
Ekkor szólalt meg a csengő. Izzy szaladt is megnézni az ablakból, hogy ki az. Én még igazgattam Dave-t, amikor a kislány sikított. Egyből ott teremtem mellette.
- Ahhhhh, de szép lány! - tapadt a kislány az üvegre.
Kuncogva néztem abba az irányba és belém fagyott a nevethetnék. Annabelle volt az. Bőrruhában. Gyengém a bőrruha. Úgy éreztem, az infarktus és az ájulás kerülget egyszerre. Vagy csak azért volt ez, mert a vér levándorolt a fejemből délebbi tájra.
- Gyere, picim, nyissunk ajtót - mondtam kiszáradt szájjal.
Megfogtam Izzy kis pracliját, amit bizalommal nyújtott felém. Az ajtóhoz mentünk és kinyitottam. Csillogó kék szemek néztek rám a szemüveg mögül. Telt ajkai picit nyitva voltak, kicsit zihált, mintha futott volna. Kezei a mellei előtt össze voltak fonva,  de így még nagyobbnak tűnt a dekoltázsa. Karcsú derék, lapos has, amit még jobban kiemelt a feszülős bőrcucc. Kerek, edzett combok húzódtak a bőrnadrág alatt. A feneke is biztosan formás volt a nadrágban, bár legnagyobb sajnálatomra szemből azt nem láttam. Táskája a vállán volt. Elbűvölően nézett rám, amitől szinte el is felejtettem, hogy a gyerekekre jött vigyázni.
- Szia - köszöntem enyhe mosollyal, ahogy a karórámra pillantottam. Ha tovább nézem, nagy bajok lettek volna. - Meglepően pontos vagy. Ez jó tulajdonság.
Egy egyszerű fekete póló volt rajtam és egy sima farmer, de még ezekben is melegem lett. Szerencsére a kishúgom pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy magához ragadja figyelmünk reflektorfényét.
- Szia, én Izzy vagyok - mondta cukin.
A lány szemei felragyogtak, ahogy meglátta a kislányt.
- Jaj, Istenkém, de édes vagy! - guggolt le hozzá mosolyogva. - Szia, Annabelle vagyok - nyújtott kezet kézfogásra a kicsinek.
Izzy lelkesen megrázta. Megkönnyebbültem. Az első lépést megtették ahhoz, hogy jól kijöjjenek egymással.
- Gyere, bemutatlak Dave-nek is - mondtam kedvesen, ahogy beljebb invitáltam.
A lány követett a házba, be is csuktam utána az ajtót.
- Ő is olyan aranyos, mint a kis Izzy?- mosolygott a lány.
- Nyem is vagyok kicsi! - mondta aranyosan szuszogva a kishúgom.
- Ez bók volt, lelkem - kuncogtam.
- Ajánlom is! - mondta úgy hátradobva a fejét, hogy csak úgy csapkodott a haja.
Dave durcásan ült ott, ahol hagytam. Fekete hajú, fekete szemű kisfiú, aki méregette Annabelle-t. Tőle már nem számítottam ilyen pozitív fogadtatásra.
- Annabelle, bemutatom Dave-t, az öcsémet - tettem meg a bemutatást.
Annabelle mosolyogva ment elé és leguggolt hozzá, hogy vele egy szintben legyen.
- Szia, Annabelle vagyok. Miért vagy olyan durcás? - kérdezte lágyan.
A pici tekintete rám villant. Majd vissza Annabelle-re. Már itt tudtam, hogy keresztet vethetek rá.
- Semmi - húzódott mosolyra a szája. - Nagyon örvendek, hölgyem - mondta, mint egy icipici gentleman.
Annabelle-t látszólag kirázta a hideg. Olyan kissé vadállatias mozdulattal futott végig a lány testén egy hullám.
- Légyszi, ne magázz - heherészett a bébiszitter. - Nem hinném, hogy olyan öreg vagyok, hogy engem magázni kelljen - mondta szívre tett kézzel.
- De hozzám képest öreg vagy - mondta nagy szemekkel Dave.
- Nem vagyok öreg!- sóhajtott fel. Majd kuncogni kezdett. - Nem vagyok öreg.
Engedve a kísértésnek a füléhez hajoltam.
- Ha ettől jobban érzed magad, az ovistársaik lebácsiznak, szóval egálban vagyunk - súgtam a lány fülébe.
Erre Annabelle rám nézett.
Végig mért.
- Hát te tényleg bácsinak nézel ki - állapította meg.
- Maximum cukros bácsi lehetek, mert a szívem egy kislányé - mértem végig lassan, majd a tekintetem Izzyre siklott. - Gyere, aranyom, adj egy puszit.
Letérdeltem és Izzy a karjaim közé repült és megpuszilt aranyosan kacagva.
Annabelle is kuncogott.
- Hány körül érsz haza? - kérdezte kedvesen.
- Körülbelül 6-7 óra fele - mosolyogtam. - Tényleg köszönöm, hogy jöttél.
- Semmiség, legalább nem unatkozok otthon - mosolygott.
- Na, jól van, gyerekek, elmentem - mondtam, ahogy megölelgettem őket. - Legyetek jók és hallgassatok Annabelle-re.
- Igeniiiiiiiis - mondták cukin, én pedig körbepusziltam őket.
Majd felvettem az öltönyzacskómat, amiben a munkaruházatom volt. Elköszöntem tőlük, majd a vállamra vetettem a kupacot és vidáman integettem nekik, ahogy kimentem a kapun. Fura módon bíztam abban, hogy Annabelle gondját viseli majd az én szívem csücskeinek. Komolyan, néha rosszabb vagyok, mint egy nyálas szülő.
Viszont ezúttal a munka volt az első. Gyorsan megtettem az utat a központig. A recepción odaköszöntem Unának és az irodám felé vettem az irányt, ahol szépen lecuccoltam és átöltöztem irodistának. Szóval fehér ing és fekete nadrág. Közben nem tudtam nem az új bébiszitterre gondolni. És a "hullámaira", természetesen. Tudtam, hogy biztosan nem ember, de akkor mi lehet? Ezen kattogott az agyam, ahogy becsuktam magam után az irodám ajtaját, ahogy kiléptem a folyosóra. Rengeteg jelentést vittem a kezemben a Bordeaux-i utazásomról, ahogy bekanyarodtam a központi tárgyaló felé vezető kis elágazásba. Már onnan hallható volt a zaj. Beléptem a tanácsterembe, azonban a megszokott rend helyett totális káosz fogadott.
A tisztjeim ordibáltak, Julius, a főnököm a fejét fájlalta, Nettie pedig békebírót játszott, de hasztalanul.
- Nem érted, te állat?! Nyomokat találtunk, miszerint betolakodó klán van a városunkban! - ordította Fifi ikertestvére, Meera.
A viszonylag magas lány izmos alkata remegett az indulatoktól, arca kipirult. Rövid, áll alá érő haja szinte felborzolódott, ahogy a támadó állatoknak szokás. Nem tudom, hogy Jade, a szerencsétlen tisztem mivel bosszantotta fel, de nem lettem volna a helyében.
A 2 méteres tiszt viszont halálosan nyugodt volt. Fejen koppintotta a jádefejű botjával az ordibáló lányt.
- Ne ordibálj. Értem anélkül is - mondta morózus hangon a csuklyás férfi.
Meera feje erre csak még vörösebb lett. Új levegőt vett egy még hangosabb ordításhoz.
- MI FOLYIK ITT?! - kiabáltam bele a térbe, megelőzve a tisztem.
Mindenki abbahagyta az üvöltözést, ahogy meglátott, illetve meghallott. Parancsolóan néztem körül. Lecsaptam a jelentéseket az előző küldetésemről az asztalra. Vették a lapot. Engedelmesen leültek a székeikre, ahogy odamentem az enyémhez.
- Julius, mi történt? - kérdeztem a torkomat megköszörülve udvariasan.
Az albínó férfi sóhajtva vette el a kezét a halántékától.
- Ismeretlen fajú és klánú egyéneket észleltek a kameráink. Nincs információnk új csapat bejelentkezéséről az utóbbi 5 hónapban és letelt a tűrőidő, miszerint 24 órán belül a városba érkezéstől számítva meg kell jelenni itt és lejelentkezni.
- Szóval semmit nem tudunk a szándékaikról vagy a bázisuk helyéről? - kérdeztem tárgyilagosan.
- Pontosan. Átfésültük a környéket, de az energiáik teljesen beleolvadnak a környezetükbe - mondta Julius. - Semmire nem megyünk ezzel a nyommal.
- Ha a környezetük nem megy, a tagokból kell kiszednünk valamit - következtettem. - Követnünk kell valamelyiket.
- Igen, de kik lehetnek a tagjai? - vetette fel a kérdést Meera.
- Mi van a rögzített felvételekkel?
- Őket keressük meg újra? - lepődött meg.
- Persze! Más nyomunk nincs, ami vezetne is valahova.
- Ahogy szeretnéd, Parancsnok - mondta a lány készségesen. - Kövessük is az egyéneket?
- Igen, kérlek. Kinevezlek ennek a feladatnak a felelősévé. Ne okozz csalódást. Vigyél annyi embert, amennyit akarsz, csak legyen meg a bázisuk helye!
Finoman meghajolt.
- Meglesznek.
- Remélem is - sóhajtottam. - Redd!
A vörös hajú informatikus előbújt az egyik asztal alól, ahol épp fontos vezetékeket fektetett le.
- Igen, uram?
- Hogy halad a központ modernizálása?
- Pompásan. Olyan szoftvert és hardvert honosítottam az épületben, amit a NASA is megirigyelne.
- Remek. Akkor majd hozzáférést biztosítanál Meerának a biztonsági felvételeknek? - kérdezte a szemüveges zsenire.
- Már meg is történt - mondta, ahogy a telefonját nyomogatta. - Átküldtem a lényegesnek tűnő felvételeket is.
- Köszönöm - mosolygott Meera az informatikusra. - Számíthatok rád majd a felszerelés ügyében is?
- Majd Ulrichot is megkérdezem, hátha a robotjai közt van hasznos is - vágott gondolkodó fejet Redd.
Örömmel láttam, hogy folyik a munka. De azért szívesen hazanéztem volna, hogy tudjam, minden rendben megy-e.