11. rész (Nolan szemszöge)

Annabelle kirohant az ajtón, én pedig szinte lesokkolódtam az egyre nagyobb fodrozódástól a teste körül. Valami elindult benne, valami változás. Új volt a városban és hirtelen bukkant fel, mint bizonyosan nem emberi lény. Míg a munkában voltam, lefuttattam rá egy keresőszoftvert, de nem volt benne a nyilvántartásunkban. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam Meerát.
- Igen, Parancsnok? - szólt bele szinte azonnal.
- Szia, Meera, még az irodában vagy? - kérdeztem lényegretörően.
- Természetesen - mindig az irodában volt. Ennek persze tudtam az okát, de az egy másik sztori egy másik napra. - Mit tehetek érted?
- Átküldök egy személyleírást, átfutnád a felvételeket, hogy illik-e valakire?
- Persze, majd hívlak az eredménnyel.
Letettük és átküldtem egy kifejezetten részletes, már-már nem annyira objektív személyleírást a bébiszitterről. Izgatottan vártam az eredményre, de ez idő volt. A várakozás alatt megvacsoráztunk a kicsikkel, akik áradoztak Annabelle-ről. Főleg Izzy. A kis gézengúz nagyon megszerette. Dave csak azt kifogásolta, hogy lány (mint minden korabeli) és hogy nem akart nekik több csokit adni. Az én szememben ez a két érv inkább pozitívnak tűnt, de azért megértésemről biztosítottam az öcsémet.
- Bátyó, bement a szobádba - említette meg hirtelen Dave, miközben mosogattam.
Átfutott rajtam a borzongás.
- Hogy mit csinált?! - reagáltam hevesen. - Mi a fa... - hirtelen ráeszméltem, hogy a kicsik kerek szemekkel néztek rám - vagyis lópikulát keresett benn az én szobámban?
- Takarítani akart - mondta Izzy újdonsült barátnője védelmében. - Mert Bátyó szobája egy disznóól.
Olyan komoly arccal mondta, hogy az már kiütötte a cukiságmérőmet. De gondolom, ezt valahol, egy bizonyos lánytól hallotta. Megsimogattam a fejét.

- Nem disznóól, csak szervezett káosz - mondtam helyesbítve.

- De akkor se tetszett Annabelle-nek - ráncolta a kis szemöldökét.

Bingo. Akkor tényleg ő mondta ezt neki. Farkasszemet néztem vele. Viszont a nagy, kék szemek legyőztek. Felmordultam.

- Jó. Feltakarítok - forgattam a szemeimet.

A kis boszorka nagy mosollyal tapsikolt.

- Hozom a kosarat! - már szaladt is.

Én végeztem a mosogatással és szépen a karomba vettem Dave-t. A kisfiú bizalommal kapaszkodott a vállamba. Letettem a kanapéra mesézni. Majd szemeimmel végigsöpörtem a szobán. Rend volt. Túl nagy rend. Ez a lány.... Biztosan ő takarított. Majd szóvá teszem neki, abban biztos lehet, futott át az agyamon. Felmordultam.

A zsebem hirtelen rezegni kezdett. Kikaptam a zsebemből és Meera neve villogott a kijelzőn. Egyből rányomtam a zöld ikonra.

- Hali, talált, süllyedt - kezdte ezzel. - Fifi is beazonosította a szőkét. Mi a halál folyik itt?

- Új iskolatárs.

- Ohh, értem. De jó neked, Parancsnok! Akkor, ha nem bánod, én leszek az új pályaválasztási tanácsadó a suliban, hogy beszélhessek vele.

- Lassan a testtel. Először Fifi, most meg te? Kicsit gyanús, ha hirtelen a suli egész személyzete a központból kerül ki, nem?

- Hmm, igazad lehet. Akkor nem megyek oda még én is. De akkor hogyan ugrasszuk ki a nyulat a bokorból? - kérdezte megfontoltan.
Ez a kérdés bizony már nekem is szöget ütött a fejembe. Ekkor hirtelen megint elkezdett rezegni a telefonom.Elemeltem a fülemtől és Fifi keresett.
- Figyi, Meera, a tesód keres - mondtam bizonytalanul. - Ő nincs benn veled az irodában?
- Úgy tűnik, végzett az operációval a a nyugati szárnyban - pötyögött a gépen. - Szóval lehetséges.
- Leteszlek, de még visszahívlak.
- Oké, Nolan, várom a hívást - mondta kedvesen, majd kinyomta.
Felvettem a másik kicsengő hívást.
- Hali - szóltam bele.
- Csá, haver - hallatszott Raphael hangja. - Képzeld, ma kiugrasztottam a formás fenekű nyuszit a bokorból.
- Nocsak, mesélj - kértem érdeklődve.
- Képzeld, a te kis Annabelle-eddel akadtam össze órák után. Jót dumcsiztunk, de egy kicsit megvillogtattam a szemeimet és máris futott - kuncogott.
Elkomorultam.
- Egy, ő nem az enyém - bárcsak az lenne -, kettő, hogy lehetsz ennyi diplomával ekkora idióta? Itt villogtatod a szemeidet, te félkegyelmű?! Ne lepődj meg, ha az ismeretlen banda területszerzési célból este megjelenik a szobádban, hogy egy kis nyissz-nyassz-nyakat játsszanak veled.
- Jajj, nyugi már. Mondtam, hogy rettegett a kiscsaj. Én pedig ebből lekövetkeztetem, hogy nem számított itt természetfeletti lényekre saját magán és a társain kívül.
- Ja, de most már mesélni fog rólad, hála neked.
- Nem baj. Hadd tudja meg, hogy itt más az úr. Mellesleg, találkoztam az "anyukával" - a hangjából éreztem az idézőjeleket.
- És ővele mit csináltál?
- A szülőin nem rosszalkodtam, hova gondolsz? De majd' levetkőztetett a szemével, szóval gondolom őt nem riasztották el a piercingjeim és a szőke sörényem. Nem bánnám, ha ő jelenne meg bérgyilkosként éjjel a szobámban játszani velem, ha érted, mire gondolok...
- Herceg, viselkedj! Ezek tök idegenek. Nem tudjuk, hogy miért vannak itt.
- És? Te enyeleghetsz Annabelle-el, de én nem fantáziálhatok a barátnőjéről?
- Nem enyelgek - éreztem, ahogy melegebb lett az arcom. - Arra mérget vehetsz.
- Aha, akkor ki is vigyázott ma a kistesóidra?
Visszanyeltem a szitokszavakat, de csak a mellettem levő Dave-re való tekintettel.
- Szemét vagy, remélem tudod.
- Még szép. A lényeg ebből az egészből, hogy ők nem tudták, hogy mi már itt vagyunk. Szóval valószínűleg nem erőszakos szándékkal jöttek.

- De ha nem erőszakos szándék vezérli őket, akkor mi? - tettem fel a fő kérdést.

- Fogalmam sincs. De apám parancsba adta, hogy a végére kell járnunk.

- Csapdát kell állítanunk.

- Valószínűleg. De nem kéne figyelmeztetni őket előre? - kuncogott rosszindulatúan Fifi.

- Raphael, hova gondolsz? Drasztikusan megnőne az esélye arra, hogy megszöknek.

- Már nem is játszadozhatok...

- Ez munka, nem játék!

- A csapdaállítás játék!

- Tudni akarom én, hogy milyen játékokat játszottatok Meerával? - nevettem fel.

- Hidd el, nem akarod tudni...