13. rész (Nolan szemszöge)

- Nem, erről egy szót sem akarok hallani! - mondtam elég vehemensen a telefonba. - Mi az, hogy nincsenek a kameráid látóterében, Redd?!
- Nem kell kiabálnod, Parancsnok - a válasza a helyzethez képest halálnyugodt volt.
Engem ez pedig majd' őrületbe kergetett. Már 2 órája nem láttuk a kis csapatot, ami elindult Annabelle házától. Ez pedig aggasztó volt a szovjet időket idéző besúgóhálózatunk és az amerikai elnök biztonságban tudásához elegendő kamerarendszerünk terjedelmének a fényében. A város a miénk volt, és az idegenek valahol ott voltak, ahol nem láttuk őket. Ez gáz.
- Szóval, hol lehetnek? - kérdeztem szinte gúnyosan.
- A szemeim mindenhol ott vannak, ahogy Ulrich drónjai is. Vagy több száz méterre a föld felett, vagy legalább 10 méterre a föld alatt lehetnek.
- A csatornát nem kameráztuk be? - sziszegtem.
- Hé-hé! Tudod, hogy ezek a high-tech cuccok milyen drágák és érzékenyek? - kezdte védeni a rendszerét. - És vigyem le a szarban meghempergetni? Arról álmodozhatsz.
Sóhajtottam.
- Akkor mit javasolsz? - böktem ki.
- Várakozóállást. Nekik is egyszer fel kell jönniük.
- De mi van, ha megszöknek?
- Mi lenne? Semmi. Én örülnék, hogy nincsenek a klánfő és a felesége közelében.
Becsuktam a számat. Igaza volt. Ezt meg is mondtam neki, de erre csak felnevetett.
- Ha mégsem jönnének fel holnapra, még mindig ott vannak Jade fenevadjai - tette hozzá az informatikus jót derülve. - Őket csak le kell ereszteni a csatornába és voilá! Volt ellenség, nincs ellenség.
Megegyeztünk. Készen állt a B-terv, ha nem jönnek fel. Nagyon reméltem, hogy nem kell bevetnünk Jade drágaságait. Sóhajtva indultam meg az udvar irányába, mikor letettem a telefont. Ki kellett tisztítanom a fejemet, levegőzni akartam. Azonban egy vékonyka hang megszólalt mögülem.
- Bántani fogjátok Annabelle-t? - kérdezte halkan, mire megfordultam.
Izzy állt ott, macival az aprócska karjai közt, aranyos csíkos pizsamában. Kék szemei tele voltak bánattal. És ezek a szemek jobban lefegyvereztek, mint bármi más ezen a világon.
- Dehogyis, kincsem... - kezdtem volna, de elém lépett.
- Miért hazudsz, bátyó? - apró szájacskája sírásra görbült.
- Én nem...
- De igen! Most is látom! - állította határozottan. - Dave is azt mondta, hogy fura az aurád. És látom, hogy mi van a fejedben...
Leguggoltam hozzá és megöleltem. Az apró lányka szipogott.

- Ne bántsátok őt. Igazat mond - hüppögte a fülembe. - Nincs benne semmi rossz szándék.

- Ez nem játék apróság, de megígérem, hogy csak akkor bántjuk, ha nincs más út - mondtam finoman, ahogy felvettem a karjaimba. - Gyere, itt az ideje a gyógyszerednek.

- De nem szeretem... - nyafogott.

- Ssshh, tudom, és legszívesebben elhajítanám ezeket a francba, de csak ezektől tudsz jót csicsikálni. Szeretsz alukálni, lelkem?

Izzy hevesen bólogatott. Illetve készségesen bevette a szükséges tablettát, amikor azt átnyújtottam neki. Megpusziltam és elküldtem lefeküdni, majd Dave-hez fordultam kezemben egy légzéskönnyítővel. Ő már szó nélkül ült is fel és ügyesen benyomtuk neki a puffot. Még egyszer megpusziltam a két gyereket, betakargattam őket, majd én magam is elmentem lefeküdni.

Hajnalban izzadva keltem fel az álmomból. Folyt rólam a víz, kint pedig tombolt a vihar. Nem volt még reggel, a telefonom hajnali 3-at mutatott. Az ablak felé kaptam a fejem. Majd' megállt bennem az ütő, ahogy megláttam a hatalmas férfit az ágyam mellett. Reszketegen kifújtam a levegőt, ahogy megismertem a sötétben ragyogó hófehér szempárt.

- A francba már, Daemon! Ne ijesztgess! - morgolódtam.

- Elnézését kérem, Parancsnok. Raphael látni kívánja - mondta hivatalosan az árnyalak.

- Most? - keltem fel a szememet dörzsölgetve. - Mi a fenét akar ilyenkor?!

- Az úrfi szerint érdekelni fogja magát - mondta a kapucnis férfi, aki szinte eggyé vált a környezetével, így nem is igen tudtam, hogy hova nézzek.

- Milyen titokzatoskodó - morogtam, ahogy felöltöztem.

Daemon elővillanó fogaiból arra következtettem, hogy vigyorog. Magamra csatoltam egy kést és egy pisztolyt. A férfi nyújtotta a kezét, de leintettem. 

- Nem, te itt maradsz a kicsikre vigyázni - mondtam.

- Mi? Bébicsőszködjek? - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen. Ez parancs.

- De én csak az úrfinak tartozom engedelmességgel!

- Ő pedig nekem, szóval vita lezárva - villant rá a szemem. - Itt maradsz, én kocsival megyek.

- És ha felébrednek?! - tette fel.

- Akkor leszel kreatív. Ha viszont bármi bántódásuk esik, nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam, élve nyúzlak meg - sziszegtem. - Értve vagyok?

Daemon bólintott. Ezzel ott is hagytam. A zuhogó esőben útra keltem a kocsimmal a kihalt utakon. Fifi nem messze lakott tőlem, legalább ennyi pozitívum akadt ebben az egész abszurd helyzetben. Az eső kérlelhetetlenül dobolt a szélvédőn és távolabb, pár ház mögött egy villám hasított a sötétségbe. Kékes fénye kísértetiesen összekeveredett a közvilágítás meleg sárga fényével. Autóval 10 perc alatt Fifi házánál voltam. Kipattantam a kocsiból és felcaplattam a verandára, amit rózsabokrok szegélyeztek.

Az ajtó nyitva volt. Biztosan vár már rám, gondoltam. Bementem és a legjobb barátomat a kanapén fekve találtam meg, kartávolságon belül pedig ott volt az italos pohár is. Leültem a fejéhez. 

- Mutasd, mid van - mondtam szigorúan.

Tudta, mire gondolok. 

- Megtámadtak - sóhajtott. - Az a kurva álmomban akart lefejezni, de tudod, hogy nyugtalan alvó vagyok, így arra ébredtem, hogy más is van az ágyon. Hófehér nőszemély volt. Még szerencse, hogy Daemon mindig itt van velem. Eszméletlenné tette, mielőtt a kés átmetszhette volna a nyakamat - nyelt egy nagyot.

- Elkaptátok?

- Igen. Bezártuk a pincébe. Hol van Daemon? - nézett körül zavartan.

- A picikkel van. Nem hagyom őket felügyelet nélkül - mondtam szigorúan.

- Megértem.

Felálltam a helyemről. 

- Akkor, hallgassuk ki - poroltam le a nadrágomat.

Fifi bólintott. Ő is nagy nehezen feltápászkodott. A pince felé vettük az irányt, ahonnan már mérges morgolódás hallatszott. A biztonság kedvéért elővettem a pisztolyom, hogy kéznél legyen. Biccentettem Fifinek, hogy nyissa ki, én pedig célra tartottam a pisztollyal.

Fifi kinyitotta és a pisztolyom egy hófehér foltra szegeződött a pince sötétjében. A hófehér folt morogva mocorgott a földön, olyan macskás morgása volt. Tengerkék szemei felvillantak, ahogy ránk nézett. Veszélyesen csillogtak azok a szemek, szája be volt kötve a nőnek, hófehér haja fel volt kötve. Az öltözéke korom fekete volt, hogy beleolvadjon az éjszaka sötétjébe. Összekötött kezein már nem is körmök, hanem karmok voltak. Azokkal is simán lehetett volna ölni.

- Nocsak. Fogd rá, én felállítom - mondtam, ahogy átpasszoltam a pisztolyt.

Közelebb mentem hozzá, halkan mozogva. Tartottam a szemkontaktust.
Gyilkos szemekkel pásztázott, ahogy abba maradt a morgás. Mintha megfelelő pillanatra várna. Gyorsan mozdultam. Pillanatok alatt felrántottam és egy széket dugtam alá. Majd hátrébb ugrottam.
Megint morogni kezdett. Jéghideg tekintettel nézett rám, majd Fifire. Majd éles fogak villantak és elszakadt a kendő a száján. Tűhegyes fogak voltak a szájában. Nyílvánvaló volt, hogy nem ember.
- Engedjetek el! - morgott halkan.

- Ezután? Azt lesheted. Ki küldött? - kérdeztem.
- Nem mondom el nektek, túl veszélyesek vagytok - morgott.

- Mi vagyunk túl veszélyesek?! El akartad vágni a haverom torkát és ez nagyon nem oké! - mondtam elég vehemensen. Kibiztosítottam a pisztolyt. - Beszélj.
- Nem - morgott. Hirtelen felvillant egy eléggé vakító fény és már nem is volt a székben a hölgy megkötözve. Eltűnt.

Leengedtem a pisztolyt. Sóhajtottam.

- Egy kibaszott fehér tündér. Olyan, mint Daemon, csak fehérben - motyogtam. - MI A FASZ EZ AZ EGÉSZ?! - üvöltöttem el magam.

Fifi összerezzent. Áthatóan ránéztem. 

- Ne igyál többet. Összecsomagolsz és elmész Meerához. Én meg hazamegyek a testvéreimhez.

- De...

- Nincs de. Erős vagy, de ha rád küldenek egy csapatot, levágják a fejedet. Az örökös életét pedig nem kockáztatom - túrtam bele a hajamba. - Holnap reggel leeresztjük Jade teremtményeit. Kifüstöljük őket.

- Lehet, hogy nem is akarnak bántani...

- Megtámadtak, Raphael! Ez hadüzenet - füstölögtem. - Én pedig válaszolok.