Miután Annabelle-re hagytam a testvérkéimet, elmentem dolgozni egy tényleges építkezésre. Bár nem lepődtem meg, hogy a beosztásom "véletlenül" a központ körüli munkálatokkal volt tele. Illedelmesen bemutatkoztam a főnöknek (aki látatlanul, Julius ajánlására vett fel), majd munkához láttunk. Bővítenünk kellett a főépületet, illetve Jade földalatti laborja fölé kellett egy üvegházat telepítenünk. Persze a munkások azt nem tudták, hogy Jade és az ő játékszerei csupán 5 méterrel a talpunk alatt tevékenykedtek. Saját biztonságuk érdekében volt ez így. A félelmet megérzik.
Julius közönséges halandókat bérelt fel a feladat elvégzésére, amin nem lepődtem meg. Ugyanolyan hatékonyak voltak, mint a fajtánkbeliek, illetve sokkal többet felejtettek. Nekünk ez kapóra jött.
- Beszélj, mi vett rá, hogy ide jelentkezz? - szólított meg egy szinte velem egykorúnak kinéző srác.
- Kell a pénz - vontam vállat nemtörődöm stílusban.
- Itt mindannyiunknak kell - mondta, ahogy megforgatta a kalapácsot. - Neked mire kell?
Gyanakodva pillantottam rá.
- Kezdd te - mondtam.
- Én kérdeztem előbb.
- Én pedig ideges leszek előbb.
A srác értett a szóból. Bólintott.
- Én a szüleimnek gyűjtök.
- Hmmm, ez szép. Esetleg már idősödnek? - kérdeztem kicsit együttérzőbben.
- Igen. Szeretném támogatni őket öregkorukban - közben pakolta a téglát. - Most te jössz.
- Én a testvéreimnek gyűjtök - bukott ki belőlem az igazság.
- És mi van a szüleiddel? - érdeklődött kíváncsian. - Nem az ő felelősségük a testvéreid?
- Már nem az ő felelősségük.
- Valamilyen betegség áldozatai?
- Halottak.
- Ohh - ütközött meg a munkás. - Sajnálom, haver.
Én csak biccentettem egyet. Mindig elönt a szomorúság, amikor rájuk gondolok. Azonban mint mindig, most is megráztam a fejem, hogy kiessenek belőle a depresszív gondolatok. Fejrázás közben megláttam Annabelle szőke barátnőjét kicsusszanni a hátsó ajtón, ahonnan tökéletes rálátás nyílt arra a területre, ahol épp dolgoztunk.
Ami viszont jobban meglepett, hogy a herceg intett szívélyesen neki az ajtóból.
- Két jómadár... - morogtam magam elé.
Mintha Ramsy meghallotta volna, rám nézett. Majd ezt hallottam a fejemben.
'Jajj nyugi már, Nolan, ti is lesztek így Annabellel' rám mosolygott, majd eltipegett. Pislogtam. Megint megráztam a fejemet. Viszont éreztem a vért a fejembe szállni.
- Ne emelj akkorát, már vörösödik a fejed - szólt a srác mellettem. - Pihenj kicsit.
- Oké - csak ennyit szóltam, ahogy ott hagytam a rakodást.
A főnöknek jelezve azt, hogy a mellékhelyiségbe kell mennem, bementem a központ épületébe. Ahogy beléptem a hátsó ajtón, Meera a munkaterületre nyíló ablaktól elugrott.
- Hát te? - kérdeztem meglepve.
- Semmiiiiiii - nyújtotta el a szó végét. - Nem fogsz már dolgozni?
- De, mindjárt megyek vissza.
Mintha felcsillant volna a szeme. Egy félmosolyra húzódott a szám.
- Engem lestél, mi? - évődtem vele.
- Miiiiii, neeeeem - de elvörösödött.
Ez az árulkodó pirulás mindent elmondott, nem volt szükség szavakra.
- Tudod jól, hogy nem tudok rád nőként gondolni, csak a nővéremként - mondtam puhán.
Nem akartam megbántani, ahogy annak idején tettem, mikor a szerelmi vallomását visszautasítottam szemtől szembe. Az örökös sóhajtott. Gondterhelten.
- Tudom jól - mondta enyhén lehajtott fejjel. - Olyan sokáig voltál a szívemben, nem tudlak hipp-hopp kitörölni.
- Megértem - meglapogattam a fejét.
Ez tudtam, hogy felbosszantja. Én pedig jól ismertem a mi hercegnőnket. Vörössége már nem a zavartól volt.
- Mi vagyok én, kutya?! - lökte el a kezemet.
- Bocs, alacsonyabb vagy nálam.
- Az nem nehéz, cula! Menjél vissza cipekedeni, aztán ne lássalak délutánig! - fordult sarkon és büszkén ellépkedett, bár füstölgött.
Néztem utána. Probléma elhárítva. Elvégezve a dolgomat pedig mentem vissza az építkezésre. Leglábbis mentem volna, ha Julius nem állja el az utamat. A klánfő külseje egyszerre volt hátborzongató és tiszteletet követelő. Már megszokhattam volna, de egyszerűen nem ment.
- Gyere, fiam, beszélgessünk kicsit.
- De én megyek vissza... - viszont ő leintett a mondat befejezte előtt.
- Gyors leszek - mondta Julius. - Csak a jövevényekről akarok pár szót váltani veled.
Erre már egyből érdekelni is kezdett az ügy. Rendkívül kíváncsi voltam, hogy hogyan ment a lejelentkezés.
- Persze, mi a helyzet velük? - kérdeztem egyből figyelmesen, közben nekidőltem az ablakpárkánynak.
- Nem untatlak a számadatokkal, azokat megtalálod az aktájukban. Hunter, aki a merénylő volt, Annabelle saját bevallása szerint a nevelője. Állítólag nincs semmi ellenszenve a klánnal, de biztosra megyünk. Azt akarom, hogy kerítsétek elő.
- Már ráállítottuk Daemont - vágtam közbe. - Elvileg érzékeli a faji energiáit. Nemsoká meglesz.
Julius bólintott.
- Plusz még annyi, hogy küld le az élőhalottakat takarítani - mondta a klánfő. - Mivel Redd félti a ketyeréit, elszaporodtak a kis lények. Jók lesznek csemegének.
Ezúttal rajtam volt a bólintás sora. Jade örülni fog, nem kell majd a zombiknak húst darabolni. Végül is, ha van egy nekromatád, akkor van egy hadsereged, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése