- Rosszat csináltunk? - kérdezte nagy szemekkel Izzy mellőlem, ahogy a csöpögő cső alatt feküdtem és igyekeztem megjavítani.
- Dehogyis, kincsem - mondtam puhán. - De legközelebb, ha bármi elromlik, várjatok meg vele engem. Rendi?
Fekve ránéztem a kistestvéremre, aki vidáman bólogatott. Cuki fonatai összevissza röpködtek, ahogy hevesen helyeselt. Gondolom, Chloé fonta ezeket a fonatokat. Személy szerint én borzalmasan fontam, így próbáltam mindig kikerülni ezt a kérést a kishúgomtól.
- Rendi - mondta mosolyogva. - Ma is elmész?
Erre felkaptam a fejem, mire feljajdultam a homlokomba ütődő cső hatására. Visszahanyatlottam a cső alá. Természetesen a kis rosszcsont jót nevetett rajtam.
- Nem röhög, együttérez - nyögtem, ahogy fogtam a fejemet. Erre a kishúgom csak még jobban nevetni kezdett. - És igen, amint megjavítom a csövet, megyek órára.
- Órára? - nézett nagy szemekkel.
- Igen, picim, órára - sóhajtottam.
- Az milyen? - kérdezte kék szemekkel az aranyos négyéves.
- Dögunalom, mert már nem tudnak újat mondani - mondtam mosolyogva. - De majd neked is kell órára járni és akkor neked figyelned kell, rendben?
- Miért? Hiszen te mondtad, hogy dögunalom, akkor biztosan úgy is van - mondta Izzy értetlenül.
- Izadora! Ha beleugrom a kútba, nem kell utánam ugranod - mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Olyankor hívok segítséget - felelte ragyogó arccal.
Erre nevetni kezdtem. Mindig valahogy elfelejtettem, hogy a kistestvérem még nem igazán értette a metaforákat. Viszont annak örültem, hogy sikerült a fejébe vésnem, hogy baj esetén hívjon mindig segítséget. Ez is már egy előrelépés, nem?
- Ügyes vagy, picim - sóhajtottam.
Izzy lelkesen bólogatott, szinte sugárzott. Adogatta a kezembe a szerszámokat. Pár perc múlva sikerült is elhárítanom a problémát. Izzadva és egy kicsit szutykosan keltem ki a cső alól.
- Felfejleszthetjük? - kérdezte tőlem lelkesen Dave, aki időközben megjelent a lábaimnál.
- Ne nyúljatok a csőhöz, rendben? - kértem tőlük szépen. - Tiltott terület. Büntit kap, aki hozzáér.
- De ha...
- Nincs 'de ha'. Ne. Nyúljatok. Hozzá - tagoltam le nekik.
Ők szinte megtörten bólintottak. A hátamra vettem a táskámat, illetve előkészítettem a picinyeimet az ovira. Hátukra adtam a kistáskát és a széldzsekit, mert már október volt. Adtam nekik egy kis nasit, ha az ottani ételt nem szeretnék.
Nekem kellett nekik egyszerre lennem az apa- és az anyafigura. Néha nehéz volt. Piszkosul bonyolult eljátszani az anyukát és az apukát egy kislánynak és egy kisfiúnak, akiknek egyébként a bátyja vagyok. Ha anyáék még élnének, nekem csupán annyi dolgom lenne, hogy piszkáljam őket. De sajna ez már nem így van. Szomorúság töltötte el a szívem, ahogy a szüleinkre gondoltam. Ők már szinte nem is emlékeznek rájuk, de én tudatosítottam bennük, hogy volt valaha egy házaspár, az anyjuk és az apjuk, akik őket szerették a világon a legjobban. Soha nem akartam átvenni az ő helyüket a gyerekek szívében. Azonban most igyekszem nekik ezt a szeretetet, amit a szüleink adtak volna nekik, pótolni.
Bezártam mindent és elindultunk az oviba. A két kisgyerek imádnivalóan fogta a két kezemet és úgy kísértem őket.
- Legyetek jók, picinyeim - öleltem meg őket.
Kis karjukkal átfonták a nyakamat és mindkettejüktől puszit kaptam.
- Milyen megható ezt látni minden reggel - hallatszott egy mosolygós női hang.
Felnéztem és Fionát, az óvónőjüket láttam meg. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy feldobtam a napodat, ne is tagadd - mondtam vigyorogva.
- Lehet - forgatta meg a szemeit kuncogva. - Sziasztok, gyerekek, mehetünk játszani?
Izzy és Dave igenlő választ adva lelkesedtek. Elköszöntek tőlem és beszaladtak a többiekhez. Mosolyogva néztem utánuk, majd a karcsú, húszas évei közepén lévő nőre néztem. Fiona úgy gondoskodott a gyerekekről, mintha a sajátjai lettek volna.
- Látod, ennyi kell és már el is lettem felejtve - sóhajtottam túldrámázva.
Poénkodva a homlokomhoz tettem a kézfejemet, mint egy igazi drámakirálynő. Fiona elkezdett nevetni.
- Ha az előbbi jelenettel nem dobtad volna fel a napomat, ezzel biztosan - törölgette a könnyeit. - Tudod, nem olyan vagy, amilyennek hittelek.
- Mármint? - emeltem meg enyhén az egyik szemöldökömet.
Fiona lassan megnyugodott a röhögőgörcs után.
- Hát, na, tudod... - mutatott rajtam végig.
Lenéztem magamra. Nem láttam semmi furcsát. Kérdőn néztem vissza rá.
- Mi az? Valami baj van velem? - kérdeztem.
- Nem, nincs semmi, csak... igazi rosszfiúnak látszol - mondta Fiona enyhén elpirulva. - Tudod, fülbevaló az egyik fülben, fekete és félhosszú haj, fekete szemek egy férfias arcban, hozzá jön egy szépen kidolgozott test.... - itt a lány alaposan végignézett rajtam a fekete pólómtól kezdve egészen a rám simuló farmerem aljáig. - Méghozzá milyen test... - motyogta maga elé, de mintha nem hallottam volna jól.
- Hogy mi?
- Semmi! - hebegte elpirulva.
Én csak vigyorogtam. Feltűnően végigmértem.
Fiona botladozva és hebegve ment vissza a gyerekekhez. Én halkan nevetve mentem a magam útjára, pontosabban a gimnáziumba. Magammal hoztam a papírjaimat is, mert mondták, hogy még el akarnak velem intézni pár dolgot.
Viszont ha ide-oda fognak küldözgetni, Isten a tanúm, arcon törölök valakit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése