- A lényeg, hogy lejelentkeznek a központban, nem?
- Nekem ez akkor is bűzlik - nézett gyanakvóan. - Csak nem könyörögtél?
- Nem. Egyszerűen elmagyaráztam neki... - de be sem tudtam fejezni.
- Kinyaltad a formás popóját - vigyorgott Fifi.
- Nem. Megértette, hogy fenyegetett a pozíciójuk, ha nincsenek nyilvántartásba véve - húztam ki magam.
Mentettem a menthetőt az önbecsülésemből, természetesen. Mi mást tehettem volna?
- Magyarázd, ahogy akarod - intett a szőke az egyik kezével. - Nem akartad ráküldeni a zombikat. Még csak ki se akartad értem köszörülni a csorbát, ha a drága Annabelle lett volna a merénylőm - Aucs. Ez azért fájt. Úgy is nézhettem ki, mint akit arcon csaptak, mert folytatta. - Ne aggódj, a rosszkislány barátnőjéért azért én is hezitálnék egy kicsit.
- Szóval te támogatod a nővéredet? - szűrtem le a következtetést. - Ellágyultam volna mostanában?
- Én csak azt mondom, hogy keveredj ki végre a menstruációs ciklusodból, mielőtt Meera feldugja a seggedbe a bőrcsizmáját - mondta, vastag karjait összefonva a mellkasa előtt. - Ő is csak egy akta lesz és elfelejtheted.
Váratlanul hasított a mellkasomba a fájdalom az eshetőségre, hogy elfelejthetem. Fura volt. Azonban tudtam, hogy egyszerűen ezt kell tennem. Lejelentkeznek, nekem pedig nem kell többet törődnöm vele és a maroknyi csapatával.
Fifivel még lecsekkoltuk a maradékot listánkon. Egészen gyorsan haladtunk az emberek begyűjtésével. Viszont az én agyamat megfertőzte annak a kis gazdag pöcsnek a jelenléte. Nagyon rosszat éreztem előre. Annabelle-re pillantottam a vállam felett. Ismerte őt, de félt tőle. Látszott rajta. Ez pedig nem igazán hagyott nyugodni.
- Hahó, sötét lovag, mi ez az elrévedés? - lengette meg a kezét Fifi a szemeim előtt.
- Hm, mi? - ijedtem fel a gondolataim örvényéből.
- Azt mondtam, találkozunk órán, észlény! Remélem, elkészítetted a beadandódat - ismételte meg lassan, mintha agyhalott lennék.
Annak is éreztem magam. Egy kicseszett kómásnak. Ez nem mehet így tovább, gondoltam el magamban. Fifinek és nekem elváltak útjaink, ő ment a tanáriba, én pedig a terembe mentem vissza az osztálytársaimhoz. Fel volt írva a bioszóra témája, így kikészítettem mindent, ami kellhet. Majd az ajtón belépő Annabelle-re tévedt a tekintetem, akinek a kezében egy... kínai kajás doboz volt?
Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy ráhunyorítottam. Azonban a látásommal még mindig nem volt semmi baj. Tényleg egy kajás doboz volt.
Lábjegyzet magamnak: beszélnem kell Annabelle-l az öngyilkos hajlamairól. Mert tuti vannak neki, ha Raphael órájára kajával ül be. Szemeimmel végigkövettem a lány útját az egyik hátsó padig. Annyira látszott rajta, hogy nem akar itt lenni! Végül így olvadt be a legjobban, mivel a diákok arcán nagy számban ez a kifejezés ült.
Az órára pillantottam. Pontosan ebben a percben kezdődött el az óra, Raphael pedig be is lépett az ajtón.
- Rendben, mindenki üljön a helyére, kezdünk! - csapott a még üres mappájával a tanári asztalra. Ismertem már a beadandós mappáját.
Mindenki nagyjából a helyére szállingózott. A maradékot a fagyos szürke tekintet tette helyre, amivel Fifi illette a diákokat.
- Szóval, sziasztok. Mondjátok el a hiányzókat, majd készítsétek elő a beadandókat. Körbemegyek és összeszedem - majd a DÖK-elnökre nézett, aki kicsit összehúzta magát. - Gyere, mondd el a hiányzókat.
A kis mopsz kiment és bediktálta a hiányzókat. Raphael felírta.
- Rendben, ügyes voltál - lapogatta meg Fifi a fejét, akár egy kutyának, mikor mindet sikerült felírni.
Az elnököcske elvörösödött. De nem szólt semmit. Én majdnem elvihogtam magam, ahogy Raphael is. Biztos voltam benne, hogy a drága tisztem még sok ehhez hasonló megnyilvánulással készült a kis mitugrásznak. Visszaült a helyére.
Cuppogást hallottam magam mögül. Kíváncsian hátra néztem és láttam hogy Annabelle a táljába hajolva ette a zöldséges pirított tésztát. Csak pislogtam. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez a csaj tök őrült. Vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye. Bár a kettő között vékony a határvonal, ugyebár...
Inkább visszanéztem a tábla felé.
- Beadandókat elő - mondta Fifi, ahogy lassan elkezdett körbejárni.
Én is kikészítettem a lapokat, amikre csináltam a feladatot. Fifi gyűjtötte, majd egy bizonyos pontnál lefagyott. Gondolom, meglátta Annabelle-t. Meredten bámulta a cuppogó lányt.
A lány nyammogva elővette a mappáját amiben a beadandó volt. Kirakta az asztal szélére ártatlan tekintettel és beleharapott a pálcika segítségével egy húsgolyóba.
- Annabelle. Mit eszel? - kérdezte feszes mosollyal.
Annabelle felmutatta a mutató ujját, jelezve hogy válasz előtt lenyeli a falatot. Lenyelte.
- Pirított zöldséges tésztát meg szezámmagos csirkemellet, tanár úr - válaszolt tisztelettudóan.
- Magyarázd, ahogy akarod - intett a szőke az egyik kezével. - Nem akartad ráküldeni a zombikat. Még csak ki se akartad értem köszörülni a csorbát, ha a drága Annabelle lett volna a merénylőm - Aucs. Ez azért fájt. Úgy is nézhettem ki, mint akit arcon csaptak, mert folytatta. - Ne aggódj, a rosszkislány barátnőjéért azért én is hezitálnék egy kicsit.
- Szóval te támogatod a nővéredet? - szűrtem le a következtetést. - Ellágyultam volna mostanában?
- Én csak azt mondom, hogy keveredj ki végre a menstruációs ciklusodból, mielőtt Meera feldugja a seggedbe a bőrcsizmáját - mondta, vastag karjait összefonva a mellkasa előtt. - Ő is csak egy akta lesz és elfelejtheted.
Váratlanul hasított a mellkasomba a fájdalom az eshetőségre, hogy elfelejthetem. Fura volt. Azonban tudtam, hogy egyszerűen ezt kell tennem. Lejelentkeznek, nekem pedig nem kell többet törődnöm vele és a maroknyi csapatával.
Fifivel még lecsekkoltuk a maradékot listánkon. Egészen gyorsan haladtunk az emberek begyűjtésével. Viszont az én agyamat megfertőzte annak a kis gazdag pöcsnek a jelenléte. Nagyon rosszat éreztem előre. Annabelle-re pillantottam a vállam felett. Ismerte őt, de félt tőle. Látszott rajta. Ez pedig nem igazán hagyott nyugodni.
- Hahó, sötét lovag, mi ez az elrévedés? - lengette meg a kezét Fifi a szemeim előtt.
- Hm, mi? - ijedtem fel a gondolataim örvényéből.
- Azt mondtam, találkozunk órán, észlény! Remélem, elkészítetted a beadandódat - ismételte meg lassan, mintha agyhalott lennék.
Annak is éreztem magam. Egy kicseszett kómásnak. Ez nem mehet így tovább, gondoltam el magamban. Fifinek és nekem elváltak útjaink, ő ment a tanáriba, én pedig a terembe mentem vissza az osztálytársaimhoz. Fel volt írva a bioszóra témája, így kikészítettem mindent, ami kellhet. Majd az ajtón belépő Annabelle-re tévedt a tekintetem, akinek a kezében egy... kínai kajás doboz volt?
Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy ráhunyorítottam. Azonban a látásommal még mindig nem volt semmi baj. Tényleg egy kajás doboz volt.
Lábjegyzet magamnak: beszélnem kell Annabelle-l az öngyilkos hajlamairól. Mert tuti vannak neki, ha Raphael órájára kajával ül be. Szemeimmel végigkövettem a lány útját az egyik hátsó padig. Annyira látszott rajta, hogy nem akar itt lenni! Végül így olvadt be a legjobban, mivel a diákok arcán nagy számban ez a kifejezés ült.
Az órára pillantottam. Pontosan ebben a percben kezdődött el az óra, Raphael pedig be is lépett az ajtón.
- Rendben, mindenki üljön a helyére, kezdünk! - csapott a még üres mappájával a tanári asztalra. Ismertem már a beadandós mappáját.
Mindenki nagyjából a helyére szállingózott. A maradékot a fagyos szürke tekintet tette helyre, amivel Fifi illette a diákokat.
- Szóval, sziasztok. Mondjátok el a hiányzókat, majd készítsétek elő a beadandókat. Körbemegyek és összeszedem - majd a DÖK-elnökre nézett, aki kicsit összehúzta magát. - Gyere, mondd el a hiányzókat.
A kis mopsz kiment és bediktálta a hiányzókat. Raphael felírta.
- Rendben, ügyes voltál - lapogatta meg Fifi a fejét, akár egy kutyának, mikor mindet sikerült felírni.
Az elnököcske elvörösödött. De nem szólt semmit. Én majdnem elvihogtam magam, ahogy Raphael is. Biztos voltam benne, hogy a drága tisztem még sok ehhez hasonló megnyilvánulással készült a kis mitugrásznak. Visszaült a helyére.
Cuppogást hallottam magam mögül. Kíváncsian hátra néztem és láttam hogy Annabelle a táljába hajolva ette a zöldséges pirított tésztát. Csak pislogtam. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez a csaj tök őrült. Vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye. Bár a kettő között vékony a határvonal, ugyebár...
Inkább visszanéztem a tábla felé.
- Beadandókat elő - mondta Fifi, ahogy lassan elkezdett körbejárni.
Én is kikészítettem a lapokat, amikre csináltam a feladatot. Fifi gyűjtötte, majd egy bizonyos pontnál lefagyott. Gondolom, meglátta Annabelle-t. Meredten bámulta a cuppogó lányt.
A lány nyammogva elővette a mappáját amiben a beadandó volt. Kirakta az asztal szélére ártatlan tekintettel és beleharapott a pálcika segítségével egy húsgolyóba.
- Annabelle. Mit eszel? - kérdezte feszes mosollyal.
Annabelle felmutatta a mutató ujját, jelezve hogy válasz előtt lenyeli a falatot. Lenyelte.
- Pirított zöldséges tésztát meg szezámmagos csirkemellet, tanár úr - válaszolt tisztelettudóan.
A hangja tisztelettudó volt, viszont a cselekedetei neméppen. Erre kíváncsi leszej, futott át az agyamon.
- Légyszíves tedd el - Fifi megpróbálta ezt kultúráltan megoldani.
- De éhes vagyok! - és szinte láttam Fifi kultúrált próbálkozását drasztikusan vízbe fúlni. Gondolatban tisztelegtem szegény párának rövid élettartama előtt.
Raphael a saját arca elé tette a kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent. A homlokán ugrált is az a bizonyos erecske.
- Kibírsz 45 percet, tedd el a kaját! - mondta kicsit vehemensebben.
- Aaa, hogyne! Kilyukad a belem, engedje már meg hogy megegyem légyszives.
Magamban felszisszentem. Ezt nem kellett volna. A megérzésem be is igazolódott, ugyanis Raphael elvette a kezét az arca elől. Az ajtóra mutatott szótlanul. Mérges volt.
- Tűnés az órámról.
- De kint nincs asztal... Nem vagyok zebra hogy állva egyek... - kis kuncogás hallatszott az osztálytársaktól.
Fifi feje elvörösödött. Ordítani fog, futott át az agyamon. De éppen kopogtak az ajtón. Isteni jelnek tűnt az a feszült csendben. Ehhez híven mindenki arra nézett. Az ajtó kinyílt és majdnem agyvérzést kaptam, ahogy megláttam, hogy ki jött be az ajtón. Meera viszont magabiztosan kopogott be a tűsarkúin, egyenesen Raphaelhez. Fifinek ideje sem volt reagálni.
- Elnézést, gyerekek, kölcsön veszem kicsit a tanár urat - mondta kedves mosollyal, majd szigorú arccal visszanézett az öccsére.
- Mit csinálsz itt? - sziszegte Fifi.
- Örülj, hogy én jöttem - mondta Meera velősen. - Kövess.
- Még mit nem!
Egyvalami volt rosszabb, mint Raphaellel ellenkezni. Az az egyvalami pedig a nővére volt. Meera hezitálás nélkül kinyúlt és fülön ragadta a piercinges ikrét. Fifi feljajdult.
- Azt mondtam, hogy velem jössz! - húzta meg, Raphael pedig botladozva követte.
- Légyszíves tedd el - Fifi megpróbálta ezt kultúráltan megoldani.
- De éhes vagyok! - és szinte láttam Fifi kultúrált próbálkozását drasztikusan vízbe fúlni. Gondolatban tisztelegtem szegény párának rövid élettartama előtt.
Raphael a saját arca elé tette a kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent. A homlokán ugrált is az a bizonyos erecske.
- Kibírsz 45 percet, tedd el a kaját! - mondta kicsit vehemensebben.
- Aaa, hogyne! Kilyukad a belem, engedje már meg hogy megegyem légyszives.
Magamban felszisszentem. Ezt nem kellett volna. A megérzésem be is igazolódott, ugyanis Raphael elvette a kezét az arca elől. Az ajtóra mutatott szótlanul. Mérges volt.
- Tűnés az órámról.
- De kint nincs asztal... Nem vagyok zebra hogy állva egyek... - kis kuncogás hallatszott az osztálytársaktól.
Fifi feje elvörösödött. Ordítani fog, futott át az agyamon. De éppen kopogtak az ajtón. Isteni jelnek tűnt az a feszült csendben. Ehhez híven mindenki arra nézett. Az ajtó kinyílt és majdnem agyvérzést kaptam, ahogy megláttam, hogy ki jött be az ajtón. Meera viszont magabiztosan kopogott be a tűsarkúin, egyenesen Raphaelhez. Fifinek ideje sem volt reagálni.
- Elnézést, gyerekek, kölcsön veszem kicsit a tanár urat - mondta kedves mosollyal, majd szigorú arccal visszanézett az öccsére.
- Mit csinálsz itt? - sziszegte Fifi.
- Örülj, hogy én jöttem - mondta Meera velősen. - Kövess.
- Még mit nem!
Egyvalami volt rosszabb, mint Raphaellel ellenkezni. Az az egyvalami pedig a nővére volt. Meera hezitálás nélkül kinyúlt és fülön ragadta a piercinges ikrét. Fifi feljajdult.
- Azt mondtam, hogy velem jössz! - húzta meg, Raphael pedig botladozva követte.
Aztán Meera rám nézett. Kemény tekintetétől megrettentem, de vettem a lapot. Az utasítás nekem is szólt.
Kimentek az ajtón, de még hallottam Meera hangját.
- Átveheti az osztályt, igazgató asszony - hallatszott.
És tényleg bejött a töpörödött öregasszony.
Ránéztem Annabelle-re. Már nem is volt a kezében a kajás doboz. A telt ajkai is tiszták voltak. Úgy nézett az igazgatóra, mint egy angyal. Egyből leesett a tantusz. A kajálást csak Raphaelnek szánta.
- Rosszlány - dünnyögtem halkan.
Az igazgatónőnek viszont ugyanúgy be kellett adnunk a beadandónkat. Miután ezt megtettük, egyből ki is kéredzkedtem a mosdóba olyan udvariasságról adva tanúbizonyságot, hogy a dirit kenyérre lehetett volna kenni utána. Kiléptem a teremből, becsuktam az ajtót és a bejáratnál álldogálló ikrekhez csörtettem.
Kimentek az ajtón, de még hallottam Meera hangját.
- Átveheti az osztályt, igazgató asszony - hallatszott.
És tényleg bejött a töpörödött öregasszony.
Ránéztem Annabelle-re. Már nem is volt a kezében a kajás doboz. A telt ajkai is tiszták voltak. Úgy nézett az igazgatóra, mint egy angyal. Egyből leesett a tantusz. A kajálást csak Raphaelnek szánta.
- Rosszlány - dünnyögtem halkan.
Az igazgatónőnek viszont ugyanúgy be kellett adnunk a beadandónkat. Miután ezt megtettük, egyből ki is kéredzkedtem a mosdóba olyan udvariasságról adva tanúbizonyságot, hogy a dirit kenyérre lehetett volna kenni utána. Kiléptem a teremből, becsuktam az ajtót és a bejáratnál álldogálló ikrekhez csörtettem.
- Mi volt ez a műsor, Meera?! - sziszegtem ingerülten.
- Nem vagyok boldog. Valaki felforgatta a lakásomat és biztos vagyok abban, hogy az a fehér ribanc a ludas, aki megtámadta Raphaelt - mondta Meera. - Ráadásul hiányoznak a vezetőségi akták a padlószéfemből. Információért jöttek.
Erre Fifi is felém fordult.
- Mi a franc, nekem azt mondtad, hogy békésen bemennek a központba lejelentkezni!
- A támadód elvileg nem velük jött.
- Elvileg? ELVILEG?! - gurult be Meera.
- Nyugodj meg. Inkább listázd ki, hogy mit vittek el.
- Nolan, értsd meg, az egész kibaszott paksamétát elvitték. Nevek, címek, küldetések, statisztikák és kimutatások! - sorolta. - Csak Redd aktája nem volt nálam, mert az nem a mi hatáskörünk!
- Jól van, semmi baj... - próbáltam minimalizálni a veszteséget.
- Apa látni akar minket. Ezt az ügyet már nehéz lesz eltussolni, Nolan. Elő kell kerítenünk azt a tündért, ha nem akarod, hogy a kis barátnődnek és a csapatának baja essen - mondta Meera szigorúan.
- Jó, rajta vagyok - sóhajtottam.
És ezúttal nem csak mondogatnom kellett ezt, hanem neki is látni a megvalósításnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése