1. rész (Nolan szemszöge)

- Parancsnok! – hangzott el a titulusom, mire kihúztam magam.

Az asztalfőn ültem egy igen kényelmes széken.

- Igen? – kérdeztem vissza.

Gyűlésen voltam, ahogy még rajtam kívül az 5 tisztem, plusz a felettesem és a felesége. Egy hatalmas tárgyalóteremben voltunk, ami a köztünk csak „központ”-ként emlegetett épületben található. Végignéztem az összegyűlteken, akik a legjobb barátaim is voltak egyben. Mindannyiukat szerettem. Felálltam, ahogy az albínó férfire néztem – a felettesemre. Nagyon különleges megjelenése volt. Haja, bőre, de még a körmei is hófehérek voltak. Mindene fehér volt, kivéve a szemeit, amik vérvörösek. Szinte ragyogott, ahogy a téli napsugarak haloványan világították meg. Az arca és az egész teste kész műalkotás volt, a férfiszépség egy olyan ideálja, ami nagyon ritka. Erős, mégis arisztokratikus vonásai és kidolgozott teste volt, természetesen az egész hófehér. Ezt a kontrasztot az egyenruhája, ami lényegében tetőtől talpig fekete volt, még jobban kiemelte. Ez mindig elbűvölt.

- Feladatom van a számodra, fiam – mondta komoly hangon.

- Miféle? – kérdeztem értetlenkedve.

Nemrég értem vissza egy küldetésről. Nemrég? Konkrétan három órája szállt le a gépem, ami Franciaországból hozott idáig. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen feladatot ismét.

- Nyugi, ez nem harc – mondta mosolyogva. – Látom az arcodon, hogy a legrosszabbra számítasz.

- Nálad nem lehet tudni – nevettem fel.

Az albínó férfi vigyorgott. Mindig különleges feladatokat adott.

- Nyugi, Nolan, ez neked piskóta lesz – mondta vigyorogva az egyik tisztem.

- Akkor miért nem jössz velem, Raphael? – fordultam a nagyszájú, szőke sráchoz. – Vagy tudok egy jobbat: miért nem mész te?

A szőke tiszt felsőbbrendű mosollyal nézett rám. Viszonoztam. Az ikertestvére, konkrétan a nővére csak forgatta a szemeit ezen a rivalizáláson. A két testvér nem is különbözhetett volna jobban egymástól mentalitásban és külsőben. Csupán az arcvonásaik tudták bizonyítani, hogy valóban egy vérből valók. Kétpetéjű ikrek voltak.

- Ez nem olyan, ami az én hatáskörömbe tartozik – dőlt hátra Raphael.

Érdeklődve néztem a főnökre. Ez felkeltette a kíváncsiságomat.

- Be kéne olvadni a helyi iskolába – mondta vállat vonva az albínó.

- Mint tanár? Arra a szőke jobban megfelelne – mutattam az előbb felszólalóra. -Több diplomája van, mint amit két kezén össze tud számolni!

- Mint diák – helyesbített a szőke. – Apa azt akarja mondani, hogy legyél diák a helyi gimiben.

Az albínó férfi helytelenítően nézett a fiára, aki belebeszélt a mondandójába. Raphael csak vigyorogva ült, rákacsintva az apjára.

- Miért én? Úgy nézek ki, mint egy 24 éves. Egyetemistának még megfelelnék, de gimibe már túlkoros vagyok – mondtam lázadva.

A tisztek kuncogtak.

- A Parancsnok talán fél? – kérdezték piszkálódva.

- Dehogyis – feleltem felháborodva.

A büszkeségem erős volt és az szólalt fel belőlem.

- Majd azt mondjuk, buktál párszor – mondta vigyorogva a felettesem.

- Még hülyének is akarsz beállítani? Azt már nem! – horkantottam. – Tudod, hogy bukás nélkül, majdnem színötössel végeztem. Nem hagyom, hogy ezt egy csettintéssel eltöröld.

Szinte sértődötten néztem. Utálom, amikor idiótának állítanak be.

- Pedig de – mondta a férfi. – Magántanuló leszel az itteni gimiben. Csak le kell kapcsolni pár személyt, nem nagy cucc.

Durcás arccal elvettem a felém nyújtott okmányokat. Végzős lettem. Az okmányaimban 20 éves voltam, buktam kétszer és gyámként neveltem a két kistestvéremet. Ez legalább igaz volt.

- Mi? Egy építkezésen kell dolgozzam? – kérdeztem hitetlenkedve, ahogy néztem a szerződést.

- Igen. A kétszer bukott nagykorúnak pénzre van szüksége a kistestvérei miatt, hogy el tudja őket tartani. Erre hivatkozva nyújtottam be a nevedben magántanulói kérelmet – mondta az albínó férfi rezzenéstelen arccal.

- Miért nem biztonsági őr vagy valami? – kérdeztem megrökönyödve.

- Nettie ötlete volt – nézett a feleségére, aki kuncogott.

Szőke hajú nő volt, gyönyörű kék szemekkel. Kislányos benyomást keltett, ahogy arca kedves, gödröcskés mosolyba húzódott. Elbűvölő volt, így nem tudtam rá haragudni.

- Illeni izomzatodhoz ez munka – mondta mosolyogva a szőke nő, francia akcentussal.

Csak töredékesen beszélte a nyelvet, de nagyon illett hozzá. A teljes neve Antoinette volt, de mi csak Nettie-nek hívtuk.

- A feleséged incselkedik velem – mondtam vigyorogva.

Nettie kuncogva tiltakozott.

- Majd otthon megkapja a magáét – nevetett az albínó, ahogy rákacsintott a feleségére.

A feleség elpirult a férje tekintetétől. Én sóhajtottam. Tehát mindenképp mennem kell erre a küldetésre. Ismét gimis leszek. Utáltam gimis lenni.

- Akkor ez a végszó, mi? – kérdeztem.

A hangomat még színezte árnyalatnyi remény, de ez egyből elszállt, ahogy láttam a felettesem figyelmét teljes mértékben Nettie-re összpontosulni.

- Igen – vigyorgott a főnök. – Kint Unától megkapod a többi papírt is.

- Király – mondtam ironikusan, ahogy köszönés után elhagytam a termet.

A recepción megkaptam a többi papírt is Unától.

- Milyen volt a küldetés? – kérdezte kedvesen.

- Fárasztó – néztem az igézően világos szemekbe. – Itt milyen volt a munka?

- Ugyanezt tudom elmondani – sóhajtotta. – De örülök, hogy újra itt van, Parancsnok.

- Kösz, Una – mosolyogtam rá fáradtan.

Kezembe vettem a lapokat. Azokat olvasgatva ültem le a puffok egyikére. Benne voltak a részletek a célpontokról és a munka természetéről. Hál’Istennek most nem kellett senki speciálisat eljátszanom. Ahogy átolvasgattam a dokumentumokat, hazafelé vettem az irányt. Csak remélni tudtam, hogy nem történt semmi érdemleges a hétvégén, ameddig odavoltam. A gyerekek még nem értek haza az oviból, amikor én hazaértem a reptérről, így nem is találkoztam velük, mielőtt a központba mentem. Most már otthon kellett lenniük.

Szinte berontottam a házba.

- Jézusom, Nolan, rám hozod a szívbajt! – mondta Chloé, ahogy meglátott.

Felállt a szőnyegről, ahol mindenféle játékok hevertek. Ott volt a négyéves kishúgom macija és a nála egy évvel idősebb öcsém kisautója is. A bébiszitter Chloé volt. Vagyis inkább nem bébiszitter, hanem a központ egyik alkalmazottja, akivel nagyon jóban voltam és megtette nekem ezt a hatalmas szívességet, hogy egy hétvégére vigyázott a kistesóimra.

Mögötte a kistestvéreim voltak. Izzy és Dave úgy kukucskáltak ki Chloé mögül, mintha idegen lennék. Mit ne mondjak, kicsit bántott az a tekintet. Viszont a pici szájuk mosolyra görbült, ahogy realizálták a jelenlétem teljesen. Majd megindultak felém és a karjaimba repültek.

Jól megpuszilgattam őket. Nagyon hiányoztak a kis rosszaságok.

- Remélem, nem készítettétek ki Chloét – néztem rájuk mosolyogva.

- Igazi angyalok voltunk – mondta Dave.

Chloéra néztem megerősítésért. Ő csak forgatta a szemeit.

- Mit törtek el? – kérdeztem vigyorogva.

- Megszereltük! – mondta Izzy imádnivalóan.

Ránéztem a fekete hajú, kék szemű kislányra. Annyira cuki volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

- Hát persze, édesem – simogattam a kis fejét. – Mit szereltetek meg?

- A csapot – mondta Dave vidáman.

Chloé a konyha felé intett. Ideges mosolyra húztam a szám. A zöld hajú lány szólt a gyerekeknek, hogy pakolják össze a játékaikat. Ők engedelmesen mentek oda. Addig Chloé bevezetett a konyhába, ahol szinte állt a víz.

- Hirtelen eldugult – kezdte mesélni. – A kicsik megjavították, így már folyik. Csak az a baj, hogy minden irányba – fogta rövidre Chloé.

- És te szerszámot adtál a kezükbe?

- Dehogyis! Csak 2 percre fordítottam hátat, de addigra már szétszerelték a csövet.

Sóhajtottam. Remek. Akkor az első napomat gimisként majd csőszereléssel kezdhetem.

Még szerencse, hogy magántanuló vagyok, nem?